Remény - Filter nélkül

23. fejezet - Beki biztosra megy

Egy héttel később...     

   Kétszer is ellenőriztem a termet, a csoportot csak tippelni tudtam. A teremben ülve csodálkoztam, hogy már majdnem negyven, és a háromnegyedes becsengőre még mindig nincs senki a teremben. Idegesen doboltam az asztalon az ujjaimmal, amikor végre kinyílt az ajtó. Óriási sóhaj kíséretében köszöntem az ikreknek, akik alsóban évfolyamtársaim voltak. Azonnal elkezdtek telózni, amikor is, az egyikük vad telefonálásba kezdett, mert gyanús volt neki, hogy csengetés előtt öt perccel még senki sincs ott rajtunk kívül. Igazuk lett, tényleg teremcsere történt. Csupán két teremmel voltunk arrébb, mint ami az órarendben szerepelt. Először a lányok léptek be a terembe, köszöntek, majd leültek a helyükre.
   Rémülten néztem körbe a teremben, ugyanis tizenhárom idegen szempár bámult rám értetlenül.
 - Sziasztok! – mondtam halkan, persze senki sem válaszolt. Erőltetett mosoly kíséretében, zavartan a padlót kezdtem bámulni.
  Megkérdeztem az ikreket, hogy ülhetek-e szembe velük. Rendesek voltak, és nem küldtek el a francba.
   Ebben a pillanatban belépett az angoltanár, mire mindenki azonnal felállt. Furcsának találtam ezt a szokást, az Aranyban nem volt divat, de követtem a többiek példáját. Mivel egyházi iskola, jelentés után olvasni kellett egy könyvből valami idézetet, imát, tudom is én, mit. Jelentkező nem akadt erre a nemes feladatra, így a tanárnő váratlanul a kezembe nyomta a könyvet, én pedig lefagyva, elkerekedett szemekkel néztem rá, mire türelmetlenül felkiáltott:
- Olvasd már!
   Hebegtem meg habogtam, azt se tudtam, hol vagyok, senkit sem ismertem. Még a könyvecskét és az itteni módit sem. Felolvastam mind a három bekezdést. Ezt fél perc néma csend követte, majd a tanár unottan így szólt:
- Csak az első bekezdést kellett volna...
  Kelletlenül bólogatni kezdtem, majd belevéstem az agyamba, hogy ezzel a tanárral jobb lesz vigyázni. - De várjunk csak, szerintem veled még nem is találkoztam!
Addig volt jó. 
- Még nem.
- Majd megnézem már, hogy velem vagy-e angolon, vagy a másik csoporttal. Most nincs kedvem lemenni.
Még ilyet! Nekem sem volt ma reggel sok kedvem bejönni suliba. Az óra csiga lassan haladt, a percek éveknek tűntek. De, mint mindennek, egyszer ennek is vége lett.
   Igyekeztem pozitívan állni a dolgokhoz, annak ellenére, hogy az új osztálytársaim egyáltalán nem törődtek velem, én pedig nem igazán mertem nyitni feléjük. 

   A negyedik óránk angol volt, legnagyobb örömömre ugyanazzal az antipatikus nővel, aki első órában is boldogított... Angolóra a másodikon, zúzódott lábbal a legjobb. Beültem a középső padsorba. A leghátsó, két összetoltat a fiúk árasztották el, szóval úgy döntöttem, előttük tökéletes lesz ülni. Amint belépett a tanár, már rosszat sejtettem. Milyen igazam lett... a szemeivel engem keresett. Unott arcától minden életkedvem elment. Megállapodott a tekintete rajtam, majd nyávogós hangján így szólt:
- Megnéztem, nem velem vagy – majd angolul folytatta. – A másik csoport a tizenkettes teremben van, amit úgy találsz meg, hogy.... – elkerekedtek a szemeim. – Ja, és ugye megtalálod egyedül, nem kell az enyémek közül senkinek lekísérnie, ugye nem?
Teljesen elöntött a düh, elkezdtem a cuccom a táskámba hajigálni. Mit gondol ez a tanár? Bizonyára tudja, hogy járni alig tudok, még keressek meg egy termet az angol utasításai alapján, úgy, hogy életemben nem voltam még ebben az épületben!
   Hirtelen felálltam. Éreztem, hogy szinte minden szempár rám szegeződik, ám ezúttal ezzel nem törődtem. A padló bámulása helyett pedig mélyen a tanárnő szemébe néztem.
- Remélem, megtalálom – válaszoltam széles mosollyal az arcomon, a lehető legflegmábban, majd kirohantam a teremből, és bevágtam magam mögött az ajtót, hatalmasat csattant.
   A folyosón mélyet sóhajtottam, és az extrém kilépőm, mintha meg sem történt volna, elindultam a portára, hogy megkérdezzem, merre is van az a híres 12-es terem. 
   Szerencsére tényleg a földszinten volt, ahogy a tanárnő is mondta, úgyhogy nem kellett visszamennem a másodikra. Ijedten álltam meg a terem előtt, egy nagy sóhaj kíséretében bekopogtattam.
   Az összkép elsőre furcsa volt: koncentráló diákok és egy tanár, aki az első pad tetején ül. Hm. Magyarázkodásba kezdtem, angolul, mert azt hittem, a pasas is ilyen fura, mint a nőci az emeleten. De a tanár úgy döntött, magyarul folytatja a kommunikációt arról, hogy ki vagyok és mi a francot keresek itt. Rövid szóváltás után intett, hogy foglaljak le. Egy ablak melletti, üres padra esett a választásom. Miután előpakoltam a cuccom, a tanárra szegeztem a figyelmem. De persze a kíváncsiság győzött, szóval körbe fordultam, hogy megnézzem, kikkel kell lennem angolon... négy lány az ajtó felől, három közepén, kettő mögöttem, leghátul fiúk... és akkor elakadt a lélegzetem.
   Ott ült egy szőke, zöldes szemű, szemüveges srác. Teljesen olyan volt külsőre, mint ő. Bence. 
Basszus!

***

    Izgatottan vártam életem első magyaróráját a gimiben. Lelkesen ültem be órára, az ablak felőli második padba. Sok reményt fűztem az órához, őszintén hittem, hogy a versenyes karrierem folytatódhat a gimnáziumban is. A tanárnő egy idős nő volt, rövid, ősz hajjal, és rózsaszín keretű szemüveggel. Egy hatalmas, bokáig érő, kék rakott szoknya, egy rózsaszín póló és egy vékony, kék pulcsi volt rajta. E mellé sportcipőt vett fel. Az említett tanár öt perc késéssel érkezett, és még öt percig hagyta, hogy együnk. Hát, oké, ez jól kezdődik. Remélem, ez után jön a nagy bumm.
Jött is. Csak negatív értelemben.
A tanárnő unottan közölte, hogy szóelemzéssel fogjuk kezdeni ezt az egészet, így felírt a táblára egy szót, leelemezte, mi pedig körmölni kezdtünk.
- Szóval, a szóelemzés. Hátulról kell kezdeni, és...
Hogy mi van?! Jézusom!
Ezután felírt még öt szót, amit egyedül kellett megoldani. Én, bolond fejjel öt perc alatt végeztem az egésszel. Óra vége előtt öt perccel közölte, hogy ellenőrzünk, ám sajnos ezzel nem végeztünk. Óra után odamentem hozzá.
- Tanárnő, engem érdekelnek a versenyek. Általánosban is jártam, és szeretném folytatni itt is, ha van rá lehetőség.
- Milyen versenyek?
- Bolyai, Simonyi,... Titok.
- Aha, akkor nyelvtanos, jobbára. Oké. Rendben.
- Köszönöm. Viszlát!

***

Az osztályfőnöki óra valamiféle közösségi teremben, a suli pincéjében volt. Egy hatalmas terem, melynek az eleje üres, az egyik sarokban pedig babzsák-fotelek, amikre rá lehet ülni. A terem másik végében pedig normális padok vannak. A lábamra való tekintettel az utóbbi opció mellett döntöttem. Sietve érkezett meg az ofő, majd mindenkinek a kezébe nyomott egy-egy osztálynévsort. A név mellett három üres rubrika volt.
- A feladat az, hogy írjatok 3 pozitív tulajdonságot minden emberhez! Két hét alatt már eléggé kiismertétek egymást, szerintem.
Komolyan?! Az első hetet kapásból hiányoztam, a másodikon megismerkedtem az osztályom felével, de legalább hét ember van, akivel szinte csak a tesim, meg a hittanom a közös. De persze, ismerek mindenkit. Mindenki kedves, rendes, jó fej lesz, és kész. Meg van oldva a feladat.
Akiket nem ismertem, azokat végül tényleg azzal a három jelzővel illettem, illetve volt egy lány, akihez nem írtam semmit, mert antipatikus, és már párszor be is szólt nekem. Ezt az órát hagyjuk, fura az ofő.