Három héttel később...
Csendben állva a Himnuszt hallgattuk, várva, hogy a csapatverseny végre kezdetét vegye. A szervezők összetoltak két padot minden csapat számára, így mind a négy fő kényelmesen elfért. Az asztalunkon különböző nasik: csoki, szőlő- és gumicukor, valamint a négy gyümölcs, mellettük pedig az emléklapok hevertek.
Vidám Nyulak. Elfintorodtam. Miért van ilyen gáz nevünk?
A hangszóró elhallgatott, csend telepedett a teremre, leültünk. A felügyelőtanár kiadta a vezényszót, és megszólalt a jellegzetes hang, ami kezdésre intette a versenyzőket. A lányok a középső asztalt foglalták le, ennek kifejezetten nem örültem.
Az agyak vadul pörögtek, akár a motor az autókban, minden csapat suttogva próbálta összeegyeztetni a feladatok megoldását. A ceruzák és a tollak jellegzetes hangjai egyáltalán nem bántották a fülem, rutinos versenyzőként volt időm hozzászokni.
Egy órával később újból megszólalt a gong, innen tudtuk, hogy vége a megmérettetésnek.
- Ki adja a rózsát és ezt a szar idézetet oda a tanárnőnek? - kérdezte csapatunk egyetlen fiú tagja, Noel.
- Nem értem, nem unják még amúgy ezt az idézetet? Már tavaly is ez volt! Te vagy a fiú, add oda te! - hurrogta le Dia.
- Szerintem ez egy nagyon szép idézet. Egyébként, miért nem adjuk oda együtt? - vetettem fel ötletként.
- Mert nem! Mit szólsz bele, Rebi?
Inkább csak hallgattam, igyekeztem figyelmen kívül hagyni a többieket.
Már megint. Mindig. Sosem lesz nyugtom. De legalább mára végeztem, mehetek haza. Egy újabb átlagos versenynap.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
VOUS LISEZ
Remény - Filter nélkül
AventureRebeka látszólag átlagos: jól tanul, tanulmányi versenyekre jár, mégis sokan bántják, önbizalomhiányos, barátai pedig nincsenek. A zárkózott lány rátalál egy internetes játékra, ami fenekestül felforgatja az életét, de közben persze az iskolában is...
