Remény - Filter nélkül

28. fejezet - M vs Zs?

   Fáradtan léptem át azt a már jól ismert zöld iskolakaput áhítat után. Szokás szerint én értem elsőként át a templomból. Magyar, a második emeleten. Az arcomon komorság, szememet forgatva nyitottam ki a terem ajtaját, nem sokat várva az órától. Hamarosan megérkeztek a többiek is, nem sokkal később pedig megszólalt a már jól ismert becsengő is. Én pedig nem sokat tévedtem – bár a magyarórákhoz szánt reményeim már a második tanórán elszálltak, a túlélésre gyúrtam. Ugyanis az ajtóban egy tanár állt, aki természetesen nem a magyartanár volt. Jöttére mindenki felpattant a padból, a korábban még nevetgélő lányok egy pillanat alatt csendesedtek el.

- Helyettesítés van – kezdte a tanárnő. – Szabad foglalkozás. Telefonozni nem lehet.
   A bejelentést szomorú sóhajok sora követte, de mindenki tiszteletben tartotta az utasítást. Előkaptam az olasz füzetem, és rajzolni kezdtem az első lapra. Csupán a grafitceruzám sercegése hallatszott, ahogy satíroztam. Az osztályban a halk sustorgásból hamar erőteljes, hangos kommunikáció lett.
- Halkabban, gyerekek! – morgott, pedig nem is dolgozott, csak a padon támasztotta a kezeit, és unottan nézett ki a fejéből.
   Elhalkult az osztály, csend telepedett a teremre. A két mögöttem ülő lány egyike egyszer hangosan felröhögött. Mosolyogva hátra fordultam, hogy megnézzem, mi olyan vicces. Egy füzet hátuljába firkáltak, bizonyára jóslás volt, a grafikából ítélve. Amint feléjük fordultam, az imént még nevető rácsapta a füzetre a kezeit, engem pedig gyilkos pillantásokkal ajándékozott meg. Csalódottan fordultam vissza a padomhoz, a rajzomhoz. Mit ártottam nekik, hogy ezt érdemlem?
  Az óra lassan telt, úgy éreztem sosem lesz vége, megviselt a lányok oktalan viselkedése.

    A negyedik óránk infó volt, bontásban, két külön teremben. A terem előtt lévő pihenőrészlegen vártuk, hogy a tanóra kezdetét vegye.
   Szomorúan ültem a széken, amit sikerült még időben lefoglalnom, mielőtt valaki megelőzött volna. A táskám alján lapult egy szendvics meg egy müzliszelet, de a kedvemre való tekintettel, ezt inkább kihagytam.
   Szemem sarkából Milánt pásztáztam, hátha rám néz, hiszen majdnem mellettem állt. Természetesen nem tette, káromkodások közepette nyomogatta a telefonját. Szájából még a csúnya szavak sem tűnnek rútnak.
   Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy így lásson, és bámulni sem volt kedvem őt.
 A másik csoport infótermének ajtaja furcsamód nyitva volt. Különösebben nem értettem, miért, az mindig zárva van, ha nincs bent senki. Még sosem jártam abban a teremben, ezért az elrendezését próbáltam feltérképezni, amikor odaért Zsolt, egy papírzacskóval a kezében. Engem méregetett, talán feltűnt neki a szomorúságom. A terem nyitott ajtaja mögött volt a kuka. Látszott, hogy oda akar menni, ám egy pillanatra mégis megtorpant, továbbra is bámult. Felemelte a kezét, és egy hirtelen mozdulattal elhajította a zacskót, át, az ajtó felett, majd újra rám nézett. Alig láthatóan ingatni kezdtem a fejem, jelezvén, hogy elvétette a dobást, mire felnevetett, de hang nem jött ki a torkán. Laza mozdulattal a sötét hajába túrt. Óvatosan figyeltem a gyors, mégis megfontolt mozdulatait. Elindult a kuka felé: behajtotta a terem ajtaját, és kidobta a földön heverő szemetet. Ezután megint rám emelte tekintetét, és rajtam is hagyta. Mosolygott rám. És én is rá.
Na jó, ez most mi a franc volt? Most ott ül Milán mellett, és ő is telózik, igaz, jóval halkabban, mint az előbbi.
   Az informatikaterembe halvány mosollyal az arcomon léptem be, feledve mindent, ami azon a borzasztó magyarórán történt. Sokkal jobban érdekelt, hogy mi történt a szünetben velem... Mert valami megváltozott.

***

Amint hazaértem, elmeséltem Dórának, hogy milyen különös kalandom volt.
Dóra: Hű, az szép lehetett! xd
Beki: Elég fura lenne, ha végig ott lenne az orrom előtt az úgynevezett igazi, de ebben én egy cseppet sem hiszek. Nem mintha tetszene, de na. Összezavar.
Dóra: Eddig nem is figyeltél rá, ugye?
Beki: Nem. De amúgy...
Dóra: Hm?
Beki: Nem néz ki rosszul.
Dóra: Személyleírás?
Beki: Magas, vékony, de nem túlzottan. Fekete szemek, sötétbarna haj, kreol bőr. Kihagytam valamit?
Dóra: Szemüveg?
Beki: Nincs! Amúgy fura az egész, nem szoktak csak úgy vigyorogni rám fiúk...

Este csak forgolódtam az ágyban, de aludni nem tudtam. Újra és újra lepörgött előttem az egész jelenet. Ahogy jön, dob, vét, majd őszintén mosolyog rám. Miért csinálta? Végül mosollyal az arcomon aludtam el. 

Másnap reggel megnyitottam a Messengert, a Dórával való chat-et.

Beki: Szerinted miért van az, hogy Milán jön be, de egész este a másikra gondoltam?