Remény - Filter nélkül

12. fejezet - Újoncból csapattárs, versenyfelkészítő

   Ezt is megértük, megkezdtem a nyolcadikat. Ez az az időszak, amikor fokozottan előtérbe kerülnek a továbbtanulással kapcsolatok kérdések, ezért sokan otthagyják a versenyzést, mert az mellékes, a fél évi jó jegyek válnak elsődlegessé. Így tett a Vidám Nyulak egyik csapattagja, Csenge is. Sokat vitáztak Ági nénivel, de végül elengedte. Persze nem aggódott, hiszen volt egy tartalék embere, aki a tavalyi nyolcadikosok csapatában volt tag, de mivel ők már nem ide járnak, szabad volt, ezért Ági néni berakta közénk. Látásból tudtam ki a fiú, az új srác, aki hetedikben, talán olyan október körül jött át hozzánk, mert bántották a régi sulijában. 

   Tesiről rohantam át a suli épületébe, hogy biztosan ne késsek egy percet se a „kedd fénypontjaként" elkönyvelt nyolcadik óráról.
   Természetesen a tesitanár megint kiakasztott, kitalálta, hogy negyven fokban fussunk coopert, fiúk, lányok, külön, de kint kell lenni, amíg a másik turnus fut.
   Idegesen, de időben érkeztem az ebédlőbe, ahol a srác már lefoglalt egy asztalt, kifele bámult az ablakon, háttal ült nekem. Zoli és Máté is ott voltak már, ők egy másik asztalnál foglaltak helyet. Mély levegőt vettem, emlékeztettem magamat, hogy a tesinek vége, igyekeztem teljesen átszellemülni, hisz megérkeztem. Furcsán méregetni kezdtem a tagot. Akkor most komolyan ez lesz Csenge helyett? Oké, tudom, nem hülye, inkább reálos, de akármennyire is rühelljük egymást Csengével, ehhez a váltáshoz akkor is hozzá kell még szoknom. A srác mellé léptem, dühösen levágtam a cuccom az asztalfőn álló székre, olyan nagyot csattant, hogy a fiú azonnal abbahagyta a bámészkodást. 
- Szia! – köszönt – Ági néni hagyott itt feladatlapokat, ezt kell megcsinálnunk. Ő elment valamerre, most dolga akadt, csak ellenőrizni jön.
- Szia! – köszöntem vissza, igyekezve nem kimutatni, hogy totál kivagyok. – Okés, akkor felosszunk a feladatokat?
- Többiek?
- Nemsokára jönnek, tesink volt.
- Ja, értem. Nekünk nincs hetedik óránk.
- Szuper. Egyébként tudom, találkoztunk már versenyfelkészítőn, de ebben a formában még nem. Szóval Rebi vagyok.
- Bence.
  Ahogy már korábban is megfigyeltem, középmagas, vékony, szőke srác volt, zöldesbarna szemekkel, az orrán pedig egy szemüveg csücsült. Továbbra is tipikus okostojás.
- Hé, Rebi, miért nem lesz inkább az a nevünk, hogy Bence és a csajai? – jelent meg egy zacskó Cheetos-sal a fél kezében Zsanett. A másik kezében a zacsiból kivett Cheetos volt, amit éppen a szájába gyömöszölt.
- Bármennyire is szörnyű név, már megszoktam a Vidám Nyulakat, Zsanett. Különben is, Ági néni már nevezett minket. Vidám Nyulak néven. Dia merre? – váltottam gyorsan témát, hogy Bence ne legyen - még jobban - zavarban.
- Budin. Mindjárt jön. Amúgy nekem nincs bajom ezzel a mostani csapatnévvel sem, kifejezetten tetszik – mondta teleszájjal. – Oh, helló Bence! Te is itt vagy? Cheetost?
 Szegény srác, mintha ufót látott volna, kínjában nevetni kezdett Zsanett poénján, és kivett egy darab Cheetost a zacskóból. Ezúttal felém nyújtotta a tasakot.
- Cheetost?
- Köszi, most nem.
- Több marad – mondta, majd a zacskót a szájához tartva beöntötte az egészet a szájába. - Beki, a szőlőcukor?
- Hoztam! De csak egyet, a többi a versenyre kell.
- Tudod, Bence, ez a csodacucc, emiatt vagyunk két éve mindig másodikok a megyein – kezdte a tudományos oldalát firtatni a varázserejű szőlőcukornak, amikor is, csapatunk negyedik tagja, Dia is megérkezett.
- Zsani! A büfénél azt mondtad, a felkészítőre veszed a chipset!
- Meg is vettem! Itt van... izé... volt.
- Komolyan megettétek mindet, és meg se vártatok?!
- Ehhez jobb, ha hozzászoksz – súgtam oda a srácnak, majd a lányokhoz fordultam – Hé, megkaptuk a feladatlapokat, Mátéék már csinálják, kezdjük el mi is.
- Nyugi, emberek, én hoztam egy zacskó gumicukrot! – lelkendezett Dia, és mindenkit megkínált a nasiból.
- Oké, enyém a hetes – csaptam le az ujjait nyalogató Zsanett előtt az anagrammás feladatra – és jöhet a tizenegyes is.
- Ahj, Rebi, megint megelőztél! Legközelebb én csinálom az anagrammát!
- Nekem jöhet a kettes, a hármas, a tízes és megnézem a tizenhármasat is – mondta Dia.
- Oké, akkor enyém a négyes... meg a kilences. Meg a nyolcas, azt se tudom, mi az, de tetszik a szám. Bence, neked mi kell?
- Kizárásos alapon az egyes... a hatos. Az ötös kell valakinek?
- Uh, én ránézek, de maradjon nálad is, aztán majd egyeztetünk.
- Beki, nem cseréljük el ezt a nyolcasat az anagrammásra? – próbált tovább alkudozni Zsanett.
- Nem, Zsanett, az nekem kell, de ránézek a nyolcasodra, ha végzek.
- Én is megnézem, kezdem azzal – szólt közbe az újonc.
- Okés, akkor ellenőrzés előtt tíz perccel egyeztetünk.
  Magabiztosan álltam neki az anagrammának, hamar megfejtettem, kivételesen nem volt nehéz, ahogy a szóelemzős és a ly/j-s sem. Éppen a feladataim ellenőriztem le, mikor Zoli szólt át a másik asztaltól:
- Halljátok, a nyolcasat ti tudjátok?
- Még nem tartunk ott – válaszolta Zsanett. – De amúgy nem tudjuk – tette hozzá röhögve.
Ránéztem a nyolcasra.

Az alábbi fogalmak közül jelöljétek be azokat, amelyek indián eredetűek! – írta az utasítás.
Na jó, ezt hagyjuk.

Hamarosan a többiek is végeztek a többiek is.
- Szerintem nézzük meg a nyolcast együtt – tanácsoltam, ebben pedig mindenki egyetértett.
- Tomahawk... szerintetek ez indián eredetű? – kérdezte Bence.
- Pfu, fogalmam sincs, ismerős a szó, de az eredetét meg nem mondom – gondolkodtam hangosan. – És a tipi?
- Szerintem az igen – mondta a srác. – Úgy rémlik, az valami indián sátor.
- Figyeljetek már! – kezdte Zsanett jó hangosan. – Az indiánoknál volt az az esőtánc dolog, nem? Basszus, Dia, gyere már, hogy is van az?!
  Mire mindkét lány felállt, és az ebédlő közepében elkezdtek szambázni. Akarom mondani, „esőtáncot járni".
- Zsani, nem jó, ez Egyiptomban van! Ez a tipikus egyiptomi szolgatánc. Az esőtánc nem így van, hanem... – másképp kezdett mozogni – ...valahogy így!
Szentséges jó ég!
   Arcomat a kezeim közé temettem, kínomban már csak röhögni tudtam ezen a felettébb különös helyzeten. Az összkép ugyanis a következő volt:
  Dia és Zsanett táncoltak az ebédlő közepén, a másik csapat már kész volt, így kiváltképp jól szórakoztak a lányokon. Bencével egymásra nézve nevettünk, én mégis furcsán néztem a csajokat. Ez volt látható, amikor Ági néni megérkezett az ebédlőbe.
- Sziasztok! Bocsi a késésért, el kellett intéznem egy sürgős telefonhívást! – majd meglátta a két lányt – Dia, Zsanett, ti mit csináltok? – kérdezte nevetését visszatartva.
- Jaj, Ági néni, van egy ilyen indiános feladat, és éppen azon agyaltunk, amikor eszünkbe jutott, hogy esőtáncolni sokkal jobb, mint tipikről, vagy mikről tárgyalni – magyarázta röhögve Zsanett.
- Versenyen is ez lesz?
- Az meglehet.
- Ellenőrizhetünk?
- Mi készen vagyunk, anya! – szólt oda a tanárnőnek Zoli.
- Mi is! – kiabálta Zsanett, majd széles mosollyal az arcán, suttogva hozzánk fordult. – Rebi, Bence, mi a megoldás?
 Értetlenül néztünk össze a sráccal, majd a lányokra meredtünk. Egyikünk sem tudott megszólalni.
- Oké, akkor ellenőrzünk!
- Jó, tök mindegy, alkalmazzuk az én technikámat, karikázzuk be mindet halványan – döntött Dia. – Úgyis mi kezdjük, a nyolcasat ők mondják majd.
- Dia, ez a taktika annyira zseniális! – nevetgélt Zsanett.