Remény - Filter nélkül

25. fejezet - Szívecskék

 Az igazgatóhelyettes késve érkezett a pénteki angolórára. Nagy lendülettel lépett be a terembe, szinte orra bukott a piros magassarkújában. Jelenlétére persze mindenki azonnal felállt, kiment a hetes, hogy jelentsen, angolul. Ezután a tanárnő izgatottan kezdett bele a mondandójába.
- Gyerekek, majd jön a suliba a Szeged tévé, egy stáb, és készít egy rövid kis videót a suliról, ami benne lesz a tévében! Erre szeretnék néhány embert keresni, mert nem csak az osztályokat fogják venni, hanem kell majd nyilatkozni is, az iskoláról, a nyelvi előkészítő osztályról, meg ilyenekről - hadarta izgatottan egy szuszra. – Szóval, arra gondoltam, hogy legyen Peti, mert ő elég beszédes, meg mondjuk Milán... Na, meg legyen egy lány is, ne csak fiúk nyilatkozzanak.... öhm, Rebi?
 Egy pillanatra elakadt a szavam, de végül bólogatni kezdtem, egy bizonytalan oké kíséretében. A tanárnő összecsapta két kezét, az elégedettség az arcára volt írva, bennem pedig ezzel egy időben kétségek merültek fel: képes vagyok erre? Ott lesz Milán is... ez nem lehet igaz. Valahogy így kezdődött az óra. Hátrafordultam, Milánra pillantottam, aki engem nézett.

***

Tesiórán a felmentett, nemtesiző emberek közt ücsörögtem a lelátón, amikor értesítést jelzett a telóm: anya írt egy sms-t.

,,Beki! Apád dolgozik délután is, nem tud érted menni. Gyere ide, a sulihoz, az közelebb van. A 3.-on vagyok, a termembe, kopogj be, és gyere! 
Puszi! Anya"

Az agyam ezzel párhuzamosan őrülten elkezdett kattogni. 
Azta, a suli! De rég is voltam bent. Tanítós időszakban meg még szinte soha! Milyen klassz lesz már! Imádok ott lenni!  - Hosszas elmélkedésem a csengő halk hangja szakította meg.
Mivel a testnevelés tanóra volt a nap utolsó órája, kiléptem a tesicsarnok ajtaján, és.... A francba! Szakadt az eső. Na, nem baj, ezt már simán kibírom, esernyőm az van! - Azzal elindultam ,,a suliba". A suliba, ahol anya magyartanár. 

Az eső szakadt, de én csak ballagtam az iskola felé, ami nem volt messzebb négy utcánál. Az eső egyre gyorsabban, egyre nagyobb cseppekben esett. 
A hatalmas, labirintusszerű épület előtt megállva nagyot sóhajtottam, felmentem a lépcsőn, és gondosan összecsuktam az esernyőm. Bőrig ázva, de vidáman léptem be, hogy elinduljak a harmadik, azaz a legfelső emeletre. A portás kérdés nélkül beengedett, gondolom, a hatalmas iskolatáskámnak köszönhetően az iskolában tanuló diáknak nézett. A folyosón anya egyik kollégájába botlottam, akit látásból ismertem. Rámosolyogtam, ám ő szúrós szemekkel nézett rám. Biztos azt hiszi, lógok. Fasza. De az a mázli, hogy pont ma vettem át a diákom, szóval tudnám igazolni bárkinek, hogy nem lógok, csupán ,,vendégdiák" vagyok. 
Megindultam a sérült lábammal a harmadik emeletre a lépcsőn - lift nem volt, bár, ha lett volna is a lépcsőre esett volna a választásom. 
A rokkantságomhoz képest elég hamar felértem ide - állapítottam meg bölcsen, és bámultam a több száz lépcsőt, amin az előbb jöttem fel idáig. Ezután megindultam a termek felé. A lépcső mellett a férfi mosdó, utána pedig anya terme. 
Vettem egy mély levegőt, és bekopogtam. 
- Igen? - kérdezte bentről anya, mire kinyitottam az ajtót. 
- Szia! - köszöntem halkan neki - Sziasztok! - majd a srácoknak is. 
Nem tudom, hogy visszaköszöntek-e, mert jópáran körmöltek.
- Fogalmazást írnak - súgta anya. - A táskád tedd le ide! Oda pedig le tudsz ülni - mutatott a lomos ,,szamárpadra" - Én kiviszem száradni az esernyőd - azzal kilépett a folyosóra, hogy kivigye a szétázott esernyőm, én pedig lecsücsültem a nekem kijelölt helyre. Körbenéztem az osztályon, aztán hirtelen lenéztem a lábamra. Érzékeltem eddig is, hogy beázott a jó kis Rebook sportcipőm, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Éppen akkor vettem le a fél cipőm, amikor anya visszatért a terembe. 
- Kicsit beázott - mondtam visszatartott nevetéssel, anya meg elszörnyedt, hogy a zoknim fele tocsog a vízben, a csukám pedig Balatonná változott röpke negyed óra alatt. 
- Odateszem a radiátorra - mondta végül - Hátha fűtenek - forgatta unottan a szemét. Jól tudtam, hogy az ebben a suliban télen sem divat a fűtés. 
Amíg anya a cipőimet rendezgette a radiátoron, én a vizes zoknimmal különböző mintákat kezdtem rajzolni a fapadlóra. Az első padban ülő srác nem írt semmit, viszont annál nagyobb mosollyal nézte a padlón a vonalakat, köröket, szívecskéket megjelenni, majd eltűnni. Senkit sem érdekel, mit csinálok, akkor játszhatok, nem?
Pár perccel később a csengő hangja zavarta meg az idillt. A diákok egy emberként pattantak fel a székükről, és vonultak ki sietősen a teremből. Az első padban ülő szőke, szemüveges viszont még nem hagyta el a termet. 
- Tényleg nagyon esik? - lépett oda hozzám. 
- Hát eléggé - válaszoltam.
- Remek... - felkapta a táskáját, és a többiek után eredt. - Viszlát, tanárnő! 
- Szia, Tomi! - köszönt el tőle anya, majd felém fordult, de már nem suttogott. - Milyen napod volt? 
- Jó. Képzeld, hétfőn jönnek valami emberek a suliba, és nyilatkozni fogok! - vettem elő lelkesebb oldalam.
- Beki, de hát ez nagyszerű hír! Na, mehetünk haza?
- Tudom! Nagyon várom! Persze.
Azzal elindultunk haza.