Remény - Filter nélkül

8. fejezet - Vidám Nyulak II. - verseny, Panna

   A lányokkal először a szekrényeinket pályáztuk meg, úgyis az egész osztály oda jön, mert tesijük lesz. Levittük a cuccainkat a büfé elé, én pedig elbúcsúztam Zoétól és Bogitól, akik sok sikert kívántak, majd megérkezett Laci bá, a tesitanár, és már mentek is órára. Lassan baktattunk a menza felé, szünetben úgyis mindenki ostromolja ezt a helyet, így megvártuk a becsengőt. Az üres ebédlőbe léptünk, az volt a kaja, amit reggel Zoéval a kiíráson láttunk. Egy kis rizst és húst ettem, miközben Zsanett röhögését hallgattam.
  Miután végeztünk, kiültünk a büfé előtti padra, ahol a fiúk már vártak minket.
- Hát ti? – kérdezte Ancsi. – Hogyhogy már itt?
- Anya azt mondta, büdösen nem megyünk versenyre, szóval nem mehettünk tesire, harmadik óra óta itt ülünk! – dühöngött Zoli, akinek történetesen a magyartanárunk az anyja.
- Micsoda luxus!
- Hagyjad már, Zoli tökre kiakadt, hogy nem tesizhet – magyarázta röhögve Máté.
- De Máté, most komolyan, nem jogos?
- De, Zoli, teljesen jogos – röhögött Máté.
- Oké, én veszek három zacskó chipset a büfében, hogy azt viszem a versenyre. Mert úgy tudom, rajtam kívül mindenki hozott kaját, és nem akarok kilógni a sorból – mondta Zsanett, és a büféhez lépett.
- Szia, Évi! Szeretnék egy zacsi Cheethost, meg kettő hagymás karikát.
- Máris adom, Zsani – mosolygott a büfésnő. – Négyszázhetven lesz.
- Itt is van, köszi szépen, Évi!
- Milyen versenyre is mentek amúgy? - kezdte faggatni kis csapatunkat a büfés.
- A Bolyai magyar csapatversenyre – kezdte Anita.
- Igen, és anya azt mondta, hogy nem mehetek tesire, mert... - szólt bele a sértett Zoli.
- ... mert büdösen nem megyünk versenyre – röhögött továbbra is Máté. – Jaj, Zoli, hagyd már abba a hisztit!
- De Máté, ez annyira nem fair! Én tesizni akartam!
- Anyukádnak igaza van Zoli, nem a legjobb büdösen, izzadtan, kifáradva versenyre menni.
- Ne már, Évi, már te is kezded?
- Figyelj, Zoli. A mozgás szellemileg is simán leszív, és az milyen már, ha csak ott ülsz, mint egy zombi?
- Hát tök jó! Mi Mátéval csak pihenünk, Lénáék meg megoldják helyettünk az egészet, és nyerünk.
- Aha, nem dolgozunk helyettetek is – szólt oda Anita.
- Ancsi, most komolyan, szerinted mikor segítettek a fiúk bármiben is? – szúrt oda nekik Léna – Máté még úgy, ahogy segít, de minden felkészítőn Zoli röhögését hallgatom.
- Hát ebben sajnos van valami, Léna.
- Mi?! Ezek azt se tudják mit beszélnek! Mindig én oldok meg mindent! Tavaly is, majdnem bekerültünk a top hatba.
- Igen, majdnem, de csak azért nem, mert azt mondtad, ne jelöljünk be annál a feladatnál semmit!
- Na, ez nem igaz, az Máté volt.
- Én?! – csattant fel Máté is. – El kell keserítselek, Zoli, de az te voltál.
- Én aztán nem. Na jó, lehet. De idén megcsináljuk!
Évi felröhögött.
- Jaj, gyerekek! Hát én sok sikert kívánok mindnyájatoknak, és Zoli, te pedig ne bánkódj a tesi miatt!
- Köszönjük, Évi – mondta Dia, és utána szépen sorban mindenki hasonlóképp cselekedett.
- Jó, meggyőztél, Évi – adta be a derekát Zoli.
   Elég sokáig elhúzódott, amíg Zolit győzködtük a tesivel kapcsolatban, mert lassan, fáradtan léptek be az osztálytársaim a suliba. A tömegben felfedeztem Zoét és Bogit, persze nem együtt, külön-külön.
- Az az idióta Laci! – zsörtölődött Bogi lógó nyelvvel. – Megfuttatott rendesen.
- Uh – hirtelen értelmesebb válasz nem jutott eszembe, ezt látva pedig Bogi továbbállt.
- Futnunk kellett! tizenegy percet! – siránkozott Zoé, aki Bogi eltűnésével egy időben jelent meg mellettem. – De neked meg sok sikert! Nemsoká mentek.
- Úristen! Még jó, hogy nem voltam ott. Sajnálom. Minden oké?
- Igen, rendben vagyok – mosolygott. – Sok sikert!
- Köszi! Igyekezni fogok! Sok sikert a vershez! – kacsintottam. – Ági néni hamarabb elenged, mert kettőre már ott kell lennünk.
- Köszi, megtanultam... kábé! Ahj, de jó! Hátha megúszom a felelést. Bár... tekintve, hogy második vagyok a névsorban... Mindegy is. Na szia!
- Szia! Sok sikert, neked is!
- Köszi! - kezdett nekem integetni, és meg sem moccant.
- Zoé, haladjál, el ne késs, becsengettek!
- Jól van, szia! - kacagott.

   A maradék időben diskuráltunk, nevetgéltünk, a versenyfeladatok típusain töprengtünk.
- Szerintetek lesz rovásírásos? – kérdezte rémülten Zoli.
- Legyen már! – vágtam rá kapásból.
- Eddig még sosem kaptunk élesben, remélem most sem. Tőlünk azt senki nem vágja.
- Ja, hát igen, nekünk itt van Rebi, ő keni-vágja az egészet, bocs - bökte oda Zsanett.
- Komolyan? – kérdezte Zoli.
- Hát, úgy nagyjából.
- Ne szerénykedj már, Beki!
- Amúgy ez kajak így van, alsóban megtanulta az egészet, én emlékszem. Mindig te csináltad, mi meg csak lestünk a fiúkkal – nézett rám mosolyogva Léna. - Hiányzol a csapatból, Beki.
Zoli pislogni is elfelejtett, úgy nézett rám a szemüvege mögül, mintha ufó lennék.
- Azta.
Ebben a pillanatban anya jelent meg az aulában, ahogy reggel megbeszéltük, jött a cuccomért, és hozta a váltást is. A nagy, batár rózsaszín – sebhelyekkel teli táskámat a kezébe nyomtam, a tesi cuccommal együtt.
- Végül nem kellett bemenni tesire. Mi volt ma a suliban?
- Klassz! Gondoltam amúgy, Ági néni jó fej. Áh, nagyon semmi, dogát írattam a fiúkkal. Ügyes legyél! – terelte vissza a témát anya, majd a többiek felé fordult, akik még mindig a padon ücsörögtek. – Sok sikert nektek!
- Köszönjük! – hangzott a válasz.
- Akkor én megyek is. Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk.
    Alighogy elment, Ági néni jelent meg a színen, nyomában a bosszús Balázsékkal. Szóval most sem tanultak, és elfogyott a passzuk is. Karó. 
- Itt vagyok, mindjárt mehetünk – mondta lelkesen. Szerintem jobban izgul emiatt az egész felhajtás miatt, mint a saját fia. Zoli ugyanis visszatért a tesihez, éppen Máténak magyarázott valamit. Hát oké.
- Na, itt vagyok, mindenki kész? Miáék, Pannáék, Ancsiék, Diáék? Stimmel. Petiékkel ott talizunk. Na, de hol vannak az ötödikesek? – kapta magára a farmerkabátját. – Menjetek ki a suli elé, én addig összeszedem őket, és mehetünk!
   Ugyan november elejét írtunk, mégsem volt fagyhalál, vékony kabátban egyikünk sem fázott. Az ősz kellemes illata uralta az utcákat, a fák leveleinek nagyja a földön hevert, a szél zörgette őket. Léna mellé álltam, legelőre, mögöttünk Diáék, őket pedig a hetedikesek követték. Nem sokkal később megérkezett Ági néni Eszterékkel, akik az ötödikes korcsoportban indultak ebben a tanévben.
- Akkor indulhatunk?
- Mia elment a bicójáért, de szerintem mindjárt itt lesz – szólt hátulról Panna. 
Ahogy meghallottam Panna hangját, elkomorodtam. Negyedikes korom óta csak átnéz rajtam, pedig tök jóban voltunk, a régi szomszédunknak köszönhetően. Emlékszem, egyszer áthívott magához a lány, és ott volt Panna is. Később pedig kiderült, hogy mi egy suliba járunk, ő egy évvel felettem van. Hogy hagyhattam, hogy egy idióta csaj az osztályomból hazudjon neki, és valótlan dolgokat állítson rólam?  Mindegy is, rég volt. Annyira már nem is rémlik. Meg nem is fontos. Amióta én is felsős lettem, még csak nem is köszön. Bánt, hogy megutált, főleg, mert egy bosszúéhes csaj tehetett az egészről. Neki is, mit ártottam? Legalább már nem az osztálytársam!
Töprengésemből Léna hangja szakított ki. 
- Emlékszel, amikor negyedikben Marcsi néni hozott minket kocsival, és a Himnuszra estünk be, mert elnézte az időt?
- Azt sose felejtem el! - nevettem fel őszintén.

***

- Itt lesztek, Zoliék pedig eggyel mellettetek. Lent találkozunk. Sok sikert, lányok!
- Köszönjük, Ági néni!
- Csak ügyesen! – bokszolt egyet a levegőbe, majd kisietett a teremből.
- Dia mellé ülök! – jelentette ki Zsanett.
- Legyen – néztem sóhajtva Csengére. Sosem kedvelt igazán - ő sem.
- Lányok, kérlek ellenőrizzétek az emléklapokat, meg a kódlapot, hogy stimmelnek- e a nevek, meg, ha esetleg csapattagcsere történt, akkor azt is most jelezzétek. Húzzátok át a nevet, és írjátok oda az új tag nevét! – lépett oda hozzánk a felügyelőtanár.
- Rendben, máris csekkoljuk – szólt lazán Zsanett. - Minden passzol!
- Nézzétek már, Ági néni Nagy Rebiként nevezett! – nevetgéltem.
- Aha - nézett rám unottan Zsanett - Na szóval, hoztam három zacskó chipset. Két hagymás karika és egy Cheetos.
- Én gumicukrot hoztam – emelte a levegőbe Dia a kis tasakot.
- Szőlőcukor – kacsintottam a csajokra.
- Szuper.
- Hát, én nem hoztam semmit, csak magamat – mondta Csenge.
- Nem baj, elég vagy te!