What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

17. Chapter

A bejárati ajtó felöl a hangok egyre hangosabbak lettek. A lány meg volt rémülve hisz rosszra számított, talán megint Mark akarja életét megkeseríteni, vagy éppen büntetni, amit tett vele. Nem akarta, hogy megint történjen valami, de gondolatai most elszálltak és a hangokra figyelt, amikor aztán nagy csörömpölés hallatszott. Lexie nagyon megijedt és már teljes kétségbeeséssel rohant a legközelebbi szobába ahol kulcsra is zárta az ajtót. Hátát nekitámasztotta a falnak és lassan csúszott lefele. A földön ülve lábait maga alá húzta és sírva temette arcát a térdeire hajtva. Ekkor talán csak percekkel később már ismerős hangokat hallott... Louis... - Hol van Lexie és ki vagy? – emelte fel hangját Loui. Dühös volt, méghozzá nagyon. Mutatóujját a férfi felé szegezte és összeszűkült szemekkel meredt rá, míg a háta mögött álló személyeket védte.
- Jonathan! – Emma boldogan ejtette ki ezt a evet és nem törődve Louis-al odarohant hozzá és a nyakába ugrott. - Jonathan?! – csendült fel El és Loui hangja egyszerre a meglepődöttségtől. Egymásra néztek majd pedig ismét az előttük állókra, de ekkor az ottani ajtó zárja kattant egyet. Mindenki tekintete azonnal oda szegeződött mikor lassan nyílott az, melyen Lexie lépett ki. - Itt vagyok, és ne támadjatok rá így. Ő csak egy ártatlan rokon. – mondta a lány. Azonnal Jon elé lépett, de mindezek közben tekintete a padlót fürkészte, de aztán eszébe jutottak az előbb beszél dolgok. – De mégsem annyira ártatlan, hiszen majdnem elvesztettem a húgom illetve a normális életem. – Ennek a mondat végére két személy kivételével mindenki értetlenül figyelt és hallgatott. A lány dühösen lépett közelebb és nála talán egy fejjel magasabb férfihoz és egy hatalmas pofon kíséretében hátrébb lépett húgával együtt. Jon egy „Sajnálom" után arcának sajgó részéhez emelte kezét és leült a legközelebbi fotelba. Senki nem tudott róla, hogy ő él, senki nem tudott róla, hogy itt van és már senki nem értett semmit. – Várj! – rázta meg fejét Louis és kezét felemelte – Már teljesen megzavarodtam. – Lexie felsóhajtott majd a falnak dőlve jelzett a többieknek, hogy foglaljanak helyet és belekezdett a mesélésbe. Életének talán minden apró kis részletét is elmesélte. – És erről nekünk miért nem szóltál? – lépett közelebb Loui a lányhoz. - Mert évek óta nem hallottam felőle és mire itt volt már elfelejtettem szólni. – nézett az immár előtte álló fiú szemeibe bocsánatkérően – Tudom, hogy ezzel megrémisztettelek benneteket... - ekkor aztán nagy lett a csönd. Mindenki csak nézte a másikat, de senki nem szólt egy szót sem hosszú perceken keresztül, végül Lexie folytatta: - Nem ez volt a cél, viszont annyira örültem, hogy már el is felejtettem szólni nektek és nagyon köszönöm, hogy hazahoztátok Emma-t. – és abban a pillanatban beugrott, hogy valami nagyon nincsen rendben. Körültekintett a szobában és egy képen akadt meg a szeme, melyen Harold és a nővére szerepelt. Mintha villám csapott volna bele, rögtön fel is tette a kérdést: - És hol van Harry? - Hát ez az, hogy mi sem tudjuk... - vakarta meg feje búbját Louis. - De nyugodj meg! Nemsokára itthon lesz. – nyugtatta meg Eleanor a lányt. Egymásra mosolyogtak, majd azzal a lendülettel megfordult El Loui-val és elindultak kifelé. Gyors búcsúölelés, kocsiba ültek és elhajtottak a ház elől. Becsukva maga mögött az ajtót visszasietett szeretett kuzinjához, aki cuccaival a kezében készült valahová. - Azt hiszem én is megyek. – jelentette ki Jonathan. - Nem kell! Nyugodtan maradhatsz! – fordult felé Lexie és abban a percben minden rossz dolgot elfelejtett, amit aznap mondott neki. Mintha megbocsájtott volna. - Nem maradok. Ha ez történt most, akkor mi lesz, ha a barátod hazaér. – magyarázta majd egy puszit nyomva a lányok arcára sietett kifele az ajtón. Ahogyan meghallotta a csapódást földre rogyva hallgatta a csendet. Mozdulni nem tudott... Magányosnak érezte magát, de ebben volt félelem is... Harry még mindig nem volt otthon így a lány sokkal joban félt, mint valaha. A földön ülve gondolkodhatott talán már 20 kerek perce, hogy most mit tegyen, de jobban azon járt az esze, hol lehet Harry... Idő kellett ahhoz, hogy rájöjjön, semmit nem tud tenni ez ellen. Egyedül maradt, ki tudja, hogy meddig. Az a fiú, aki egyre jobban ellopta szívét nem ért még haza így nagyobb aggodalom uralkodott a lányon, de az idő lassan teltével rá kellett jönnie, hogy nincs értelme ott ülnie és várnia. Nem törte tovább a fejét ilyen dolgokon. Felállt és az emeletre sietett. A folyosóra érkezve ment volna szobájába, de előtte még benézett húgához. Halkan belépett hozzá és az édesen alvó lányra pillantott. A haja kócosan hevert a párnán, keze és lábai a takarója köré fonódva így szorosan magához ölelve azt. Gondosan betakargatta Emma-t, aki az igazak álmát alussza. Egy „jó éjt puszi" után becsukta maga mögött az ajtót, de hirtelen egy másik szobába indult. Nem tudott megálljt parancsolni magának. Amikor már a másik szoba közepén állt csak akkor tűnt fel neki, hogy ez Harry szobája. Ki akart gyorsan menni, de az-az illat valahogy visszarángatta. Leült az ágyra és az, az melletti éjjeliszekrényen megpillantotta a képeket. Az egyiket kezébe vette és közelebbről megfigyelte. Két hölgy és Harry volt rajta. „Van egy olyan sejtésem, hogy Anne és Gemma van ezen a képen... Ahhw... Ő legalább szerető családban nőt fel, nem úgy, mint én. Vajon most merre lehet? Pont most nincs itthon, mikor nagy szükségem lenne rá..." – mindvégig csak azon gondolkozott, hogy mit is csinálhat a fiú. Most, hogy nem látja Őt, az érzelmei erősödtek iránta. Több érzelem kavarog benne, de a szerelem nagyobb... Az elmélkedésből a húga zavarta meg. Emma látta, hogy nővére nem olyan, mint mindig. Ahogyan belépett a szobába Lexie Emma-ra kapta tekintetét, aki azonnal felfigyelt a lány könnyes szemeire. Közelebb lépett az ágyhoz és rögtön melléült. Ő is a képet bámulta és tudta, hogy mi a baj. - Lexie... - kezdett bele Emma – Mi a baj? - Pont akkor nincs itt, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá! – mondta elcsukló hangon. - Ne aggódj! Biztos nemsokára hazajön... - és azzal a mozdulattal a lány kivette nővére kezéből a képet visszahelyezve azt a helyére majd a szobájába kísért. Mint testvére, most azt érezte, hogy jobb lesz, ha mellette alszik. Befeküdtek az ágyba és álomra hajtották fejüket, de percekkel később mikor már Emma mélyen aludt Lexie még mindig nem tudott nyugodtan pihenni. A fiúknak nem akart szólni, csak ezzel is teher lenne a hátukon, de végül csendesen kiszállt az ágyból és Harry szobájába igyekezett. Nem tudta, hogy miért, de ezt sugallta neki a fejében lévő titokzatos hang. A lány semmit sem sejtve tevékenykedett a szobában úgy, hogy közben fel sem tűnt, hogy Emm mindvégig figyelte. Ahogy belépett a szobába ismét az a bódító illat csapta meg az orrát, ami megnyugvást és érzelmi fellángolást okozott nála, de ezt az illatot jobban szereti azon a férfin érezni, akit ő igazán szeret... Bebújt az ágyba és addig sírt, míg el nem aludt... Rosszul érezte magát ezek miatt Emma, hogy a lány ennyire nem tudja, mit csináljon. Nem esett jól ez neki... Mit tenni nem tudott így hát Lexie-t otthagyva ment vissza a saját szobájába és nővére mobilját úgymond kölcsönvette. A készülék világított, mely jelezte, hogy használatra kész így megnyitotta a telefonkönyvet és az ott elsőnek megpillantott nevet azonnal tárcsázta... Kicsöng... kicsöng... - Mi a baj? – szólt bele rémülten Louis a telefonba. Hangjában volt egyszerre aggodalom és félelem. - Szia Louis! Emma vagyok. – mondta nyugodtan. - Szia kicsi lány! Miért hívsz? –tette fel az első kérdést szintén ugyan olyan hangnemben. - Nem tudod, hogy merre van Harry? Nagyon nagy szükség lenne rá! – és elmesélte az eddig történteket. Loui szó nélkül végighallgatott mindent, de sajnos ő sem tudott mit tenni érte, hiszen maga sem tud a fiúról semmit. - Sajnálom Emm... - sóhajtott fel – Én sem tudom, merre kószál az a lökött. - Lexie teljesen ki van készülve. Sír és azt mondogatja, hogy „Pont most nincs itt, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá!". - Akkor átmegyek! – hallotta a lány, hogy Louis már készülődik. - Nem kell! – mondta gyorsan – Már alszik... - várt egy pillanatot majd újra megszólalt – Szerelmes és ezt nem is tagadhatná... Próbáltam rajta segíteni, de mire fordultam egyet az ágyban, már nem volt mellettem... Harry szobájába menekült és ott is aludt el... - mondta Emma. - És ez a lökött pont most nincs otthon, hogy szegény lány mellett legyen. Bevallhatta volna, hogy mit érez iránta... mármint harry, mert a mai próbán sem volt magánál. – a kislány eme mondat hallatán elmosolyodott, hiszen mindvégig tudta, hogy a két fiatal összekeveredik egyszer. - Én tudtam, hogy Harry is szereti Lexie-t... - És mégis honnét? – lepődött meg Louis. - Ugyan... - hatásszünet – Csak rá kellett nézni. – mondta mosolyogva. - Érettebb vagy a korodnál! - Sokan mondták, de milyen megoldást találjunk erre? – tette fel a kérdést. - Nem tudom. Holnap beugrom értetek és elviszlek benneteket a próbára... hátha Harold is ott lesz. - Remek! Akkor majd holnap. Jó éjt Louis. - Jó éjt Emma. – és ezzel a mondattal meg is szakadt a vonal. A lány még benézett nővéréhez, aki már mélyen aludt Harry szobájában, ágyába...