What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

08. Chapter

Reggel kialudtan és boldogan nyitotta ki szemeit a lány. A nyitott erkélyajtón keresztül beszűrődő madárcsicsergés és a gyenge szellő kellemesnek minősült. Mosolyra húzott szájjal ült fel és tekintett körbe a szobában. Onnét nézve hatalmasnak tűnt minden, de ahogyan a szeme a mellette lévő éjjeliszekrényre irányult meglepődött. Csodás reggeli az ágyba... ez ám a nem semmi! Óvatosan felemelte és az ölébe helyezte. Percekig csak leste a még meleg palacsintát, a kiöntött narancslevet és a kis cetlit melyen ez állt: „Csodás reggeli a csodás hölgynek!" Meg tudta volna szokni az ilyen reggeleket, de valahogy mégsem érezte ezt helyesnek. Nem kérheti meg Harry-t ilyen dolgokra, hiszen így csak a terhére van, hogy itt lakik. Túl sokat köszönhet neki. A reggelit elfogyasztva félretette a tálcát és lassan leemelte a takarót. Felállt és lassan az erkély felé vette az irányt combközépig érő pólójában. Az enyhén fújdogáló szél kellemesen csiklandozta az ember bőrét, és a hófehér függönyök is lassan lebegtek. Kilépett az erkélyre és gyönyörű látvány tárult elé. Imádta, már ahogy meglátta. A korlátnak dőlve figyelte a madarakat, a fák ágainak mozgását, de egy ismerős személyt pillantott meg az udvaron beszélgetni valakivel. Kishúga vidáman nevetgélt egy bizonyos valaki társaságában és ez boldogsággal töltötte el a szívét, hiszen ha körülötte vidám mindenki, akkor ő is. Neki már nagyon nem volt senkije a húgán kívül. De most, hogy így alakultak a dolgok, hirtelen fontossá váltak egy-két emberek a számára, főleg az, aki megmentette és befogadta. Már nem átkozza a napot, amikor találkoztak, inkább hálát ad érte, hogy ez megtörtént. Amint Emma felfigyelt arra, hogy valaki nagyon figyeli boldogan kezdett el hadonászni nővére felé, aki vidáman visszaintett neki. Ekkor valaki kidugta a takarás mögül a fejét így teljes rálátást kapott a személyre. Ahogy a fiú elmosolyodott megjelentek azok az édes gödröcskék az arcán így már teljesen biztos volt benne, hogy Harry boldogítja húgát. Visszasétált a hálószobába és az ágyra huppanva dőlt hátra és a plafont kezdte el pásztázni. „Ha most a sorsom nem hozza úgy, hogy én megismerjem ezt az igazán kedves fiút, akkor az égvilágon nem tudom, hogy mi lett volna velem." – hirtelen eme szavak cikáztak a fejében és egy pillanatra sem vette le a tekintetét a fehér plafonról. Néhány perces gondolatmenetét megszakította és a szekrénye felé kezdte el venni az irányt. Mivel, ma nem készül sehova így kényelmes ruhaviseletet választott magának. Becsukta a szekrényajtót és a tükör elé lépett, de amint belepillantott ijedtében megugrott. - Csinos! – vigyorgott az ajtóban Harry és a lányhoz sietett, hogy felsegítse a földről. Kezét nyújtotta felé, de Lexie habozott és inkább beszélni kezdett... - Ugye tudod, hogy ezzel, majdnem a szívrohamot hoztad rám? – tekintetét nem emelte fel, nem akart a szemébe nézni, mert még képes lesz megbocsátani neki. Harold csak állt és nem szólt semmit. A lányt fürkészte, aki mozdulatlanul a falat nézte. - Ne haragudj, nem akartam. – hangjában egy csöppnyi vidámság, de ezt elnyomta a szomorúság, a bűntudat. Ismét a kezét nyújtott, de a lány, most már magabiztosan fogta meg és állt fel. Tekintete rögtön a fiúéba fúródott és, mint gondolta, ismét megbabonázta. Sikerült elérnie azt, hogy megbocsásson neki. - Nem haragszom... - halkan ejtette ki eme szavakat a száján, de egy pillanatra sem szakadt el a smaragdzöld tekintettől, de hirtelen kicsapódott az ajtó és megjelent Emma. Azonnal szétugrottunk, de a kislány csak vigyorogva figyelte őket. - Megjöttek a srácok. Gondoltam szólók. – és ellibbent. „Ilyenkor vagyok nagyon hálás, hogy megzavarják a kínos pillanatot. Ha ő nem jön be, fogalmam sem lett volna, hogy szabaduljak el Harry-től.." – gondolta át Lexie. Harold ismét a lány felé fordult és szóra nyitotta ajkait. - Sajnálom, mennem kell. – Lexie egy amolyan „semmi baj" pillantást vetett a fiúra, aki közben kilépett a szobából. A lány azonnal az ajtóhoz lépett és becsukta azt. A hátát nekidöntötte, majd kifújva a levegőt csúszott egyenesen a föld felé. Fejét nekitámasztotta az ajtónak, de mit sem sejtett abból, hogy a másik oldalon mi is történik valójában. Harry is ott ült ugyan úgy. Egyen járt az eszük...
Az erkélyen üldögélve figyelte a természetet, míg a hangos nevetés meg nem zavarta. Letekintett, ahol a fiúk ültek és nevetgéltek. Ott ültek a fűben egy kört alkotva és vicceket vagy régi pillanatokat meséltek egymásnak, ami nevetésre késztette őket. Lexie is el tudott kapni egy-két vicces történetet, amin mosolyognia kellett, de valami vagy inkább valaki elterelte a figyelmét. Közvetlen szemben ült Harry, piros kendő a fején, ami meglehetősen jól állt neki és csupasz felsőtestét látva megdobogtatta a szívét. Késztetést érzett, hogy kezébe kapjon egy papírt és ceruzát, amit meg is tett. Leült a földre és titokban megleste Harold minden egyes arcvonását és papírra vetette azokat. Igazán szép rajz volt készülőben, hiszen maga a modell, aki persze mit sem sejt az egészről, tökéletes volt. A rajz maga csodás volt, de még mindig csinosítgatott rajta, hiszen nem hétköznapi képeket szokott alkotni és ezt sem akarta, hogy az legyen. „Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?" – a kérdést talán úgy tette fel magában, mint egy megszállott rajongó, de csöppet sem úgy szánta. Teljesen belehabarodott a fiúba, de nem merte egyszerűen elmondani neki. Már az első pillanatban megfogta és szinte beleégette magát szívébe. Akárki mond is bármit, ő így érez, de csak egy volt a baj. Nem tudta, hogy az érzések kölcsönösek e a másik oldalról... - „Miért kínoz engem ezzel? Miért kellett nekem belemennem ebbe az egészbe? Csak tönkre teszem magam, hogy érzéseimen rágódom..." – Valamennyire most utálta saját magát, de legmélyen tudta, hogy remekül döntött. *** Este fele Lexie már a konyhában bűvészkedett, hogy finom és meleg vacsorát tehessen az asztalra. Nehezen, de rájött mindennek a technikájára és percek, órák kérdése volt, hogy az étel az asztalra kerüljön. Szépen megterített, majd a gőzölgő tálat is elhelyezte majd kilépett a konyhából. - Kész a vacsora! – kiáltotta el magát, amilyen hangosan csak tudta. Ajtók csapódtak ki és be, emberek özönlöttek a konyhába és végül mind a 6 fő helyet fogalt és enni kezdett. A lány is csatlakozott hozzájuk így az este nem volt unalmas. Vicc bombákat lőttek egymásnak, melynek hatására már mindenki a hasát fogva röhögött. Nem volt egy nyugodt pillanat sem, mert ha csend is lett valaki azonnal megtörte a hangos nevetésével. Mikor befejezték senki nem volt olyan bunkó, hogy ne segített volna szegény Lexie –nek, aki csak azért szenvedett ennyit, hogy mindenkinek legyen mit ennie. Így felálltak és kiosztották a feladatokat. Valaki mosogatott, valaki törölgette a tányérokat, valaki mindent a helyére rakott, mindenkinek volt feladata és örömmel segítettek. - Köszönjük ezt a remek vacsorát. – szólalt meg Liam a mosogató felől. A lány csak mosolyogva reagált a mondatra és csak legyintett egyet. - Reméljük, hogy még lesz alkalmunk enni a csodás főztödből. – nyalogatta a száját Niall, mire muszáj volt nevetnünk. A szőkeség csak ideig pislogott, nem értett semmit, de idővel később rájött és már ő maga is követte a többieket. Amint minden a helyére került eljött az ideje a búcsúzkodásnak. Amint a srácok elmentek a lányok felsiettek szobájukba, míg Harry lent üldögélt a nappaliban a TV-t bámulva. Lexie besietett a fürdőbe, ledobta ruháit és a zuhanyzóba állt. A vizet megnyitva kellemes hőmérsékletű cseppek gördültek végig csupasz testén. Ahogy a csapot elzárta a törülközőért nyúlt majd szorosan maga köré tekerte. Egyenesen a tükör elé lépkedett és a felkötött haját kiengedte és egy fésűvel kifésülte azt. Hagyta, hogy szabadon lógjon hosszú hullámos barna haja és a ruháit megfogva sietett szobájába. Amint kilépett a fürdőből azonnal Harry –vel találta magát szemben. Egy bájos intés felé és már el is libbent a fiú elől. Az ajtót becsukta maga után és nekidőlt annak. Hosszasan kifújta a levegőt majd a ruháit a székre dobva kereste elő alvós ruháját. Belebújt majd az erkély felé vette az irányt. Kitárta teljesen az ajtót, hogy friss levegő juthasson be, de abban a pillanatban nem várt személy bukkant fel a szobában. Emma becsukta maga mögött az ajtót és azonnal nővére felé vette az irányt. - Kopogni nem illik? – tette fel a kérdést a húga felé, de ő csak egyenesen az ágyra rángatta. Semmit, tényleg semmit nem értett ebből az akcióból. Leültek az ágyra egymással szembe és nagy csönd uralkodott a szobában. A fiatalabbik Müller lány csak felhúzott szemöldökkel figyelte nővérét, aki megmukkanni sem tudott. – Mi van? – értetlenkedett. - Jaj... Ne add itt nekem az ártatlant. – mondta, majd a háta mögül előhúzta a rajzot, amit Harry –ről készített. Kikerekedett szemekkel nézte majd amilyen gyorsan csak tudta kikapta a kezéből, persze ügyelve arra, hogy el ne szakadjon. - Ez meg hogyan került hozzád? - Mondjuk úgy, hogy míg te zuhanyoztál addig én beosontam a szobádba. – kacsintott és ördögi vigyor terült szét arcán – Nos, nem szeretnél nekem erről valamit mondani? – fogalma sem volt, hogyan is mondja el neki, hogy valójában mit is érez iránta, de ezek még mindig nem voltak 100%-os érzések. Még maga sem tudta, hogy valójában mit is akar. – És ne tagad, hogy nem tetszik neked, hiszen csak rád kell nézni. Olyan a pillantásod, hogy az valami őrület. – Lexie egyre inkább süllyedt lefele, hiszen nem akarta, hogy kitudódjon az ő kis titka, de ezek szerint túlságosan is feltűnő. Az este további részében mindent tisztáztak a lányok egymással. Fény derült a nagy titokra is, de ebből ők mit sem sejtve valaki más is hallotta, akinek talán nem is szabadott volna. Elfeledkeztek arról, hogy az erkélyajtó nyitva és a hangos szavakat bárki hallotta, még akinek nem is kellett volna... Ő is tisztán hallotta minden egyes szavukat...