What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

16. Chapter

- Én vagyok az, Jonathan. - Hogy kicsoda? – nézett maga elé Lexie, mert fogalma sem volt, hogy ki az a férfi, akivel éppen beszél. Nem volt tisztában a dolgokkal, viszont valamit furcsának tartott, hogy ismerős volta név és a hang is. - Nem emlékszel rám? - Kellene? - Az unokatestvéred vagyok, tudod, Jonathan. – mondta és ekkor a lány maga elé tekintve emlékezett vissza, már tudta. Ő az utolsó olyan ember, aki szerette őket. Boldog volt hisz végre egy rokon, akit ő maga is nagyon szeret. - Jon. – szinte suttogta azt a becenevet, melyet mindig használt.
- Igen. – lehetett hallani, hogy mosolyog örömében – Merre vagy? Találkozzunk. - Most? – lepődött meg, de folytatta – Egy barátomnál lakunk Emmával... - és már mondta is a címet. - Azonnal ott vagyok! – és azzal a lendülettel már le is tette a telefont. A készülékre tekintve és várt, várt, hogy mi történik. Mellkasához szorította a kezében lévő tárgyat és felsóhajtott. A lány izgatottan várta, hogy mikor ér már oda Jonathan... *** Még mindig csak a lányon járt az esze, és ez már szinte mindenkinek feltűnt, hogy a fiú nincs a földön, vagyis a képzelete teljesen máshol jár, mint kellene és ez akadályozza a próba menetét. A koreográfiában lépéshiba, a hang elcsúszott, lemaradt a részénél illetve ehhez hasonló dolgokban rontott elég sokszor, de mikor már vagy nyolcadszorra kezdték újra a dalt Harry rontása miatt, mindenki dühösen lépett közelebb az említetthez, de barátja Louis, mint mindig közbelépett. - Nyugi srácok! – emelte fel kezeit miközben Harry elé lépett – Majd én intézem. – és azzal a mozdulattal megragadta a fiú csuklóját és maga után ráncigálta a terem másik végébe. Lou a falnak dőlve figyelte a földön ülő barátját és válaszra várt a mai viselkedéséért illetve, hogy mi bántja ennyire, ami miatt nem figyel. - Szeretem! – ejtette ki ezt az egyszerű kis szócskát, amin Louis nem lepődött meg – Amint megpillantottam, elvarázsolt. Már nem bírom. Minél jobban akarok másra koncentrálni, annál jobban fellángol bennem ez az érzés. – hajtotta le fejét Harold és olyan érzése volt, hogy semmi keresnivalója nincs ott ahol van és senkinek nem fontos az ő léte. Mindezek az érzések olyannyira feltűnőek, hogy a többiek illetve a körülötte élők is észrevették. - Haver. Én tudtam, hogy valami nem stimmel veled. – ütött vállára majd a fiú mellé lépve hátát a falnak döntve csúszott le egyenesen a padlóra, hogy egy szinten legyen Harry-vel – Miért nem mondtad még el neki? Hisz te vagy a nagy Harry Styles! – biztatta. - Nem vagyok én nagy... - tekintete a padlót fürkészte. - Figyelj Harry! – szakította félbe Louis – Lányok milliói vannak oda érted, de neked mégis más kell. Én vagy mi nem tudjuk megtenni az első lépést helyetted, de segíteni igen. – mutatott a többiek felé is – Ha neked ő kell, hát harcolj érte, akár foggal körömmel, de szívesen segítünk, ha kell és szerintem Emma is tud. – emelte tekintetét a mellette ülő személyre, aki mozdulatlanul figyelte a többieket. Loui Harry vállára téve kezét mondta még az utolsó szavakat: - Gondold át! – Úgy gondolta, hogy jobb lenne magára hagyni és Lou így is tett. Ott ült Harry gondolataiba mélyedve... Nagyon sajnálta barátját. Nem gondolta volna, hogy ilyen érzelmi kötődés lesz közte és a lány közt. Valamit ki kell találnia, hogy ne érezze így magát Harry. Rossz ránézni! Napok óta csak azzal kínozza magát, hogy Lexie jár a fejében közben még együtt is él vele, és ha még el is merné vagy akarná mondani, hogy szereti, valami mindig visszahúzza, hogy ne tegye meg, mert talán a barátságuk ára lesz. Louis töri a fejét, de visszahívják őket próbálni. Egész idő alatt csak agyalt, hogy mi is lenne a tökéletes megoldás, de pluszba még egy „B" terv is kell, ha esetleg az első kudarcba fulladna. A próba végén mindenki fáradtan sietett haza, de Loui barátjával akart még egy-két szót váltani, viszont sehol sem találta. Haza nem mehetett hisz Emma még ott volt és a fiúra várt. Végül mindent átkutatva Harry senkivel sem törődve felszívódott. Odasietett a kicsi lányhoz hátha ő tud valamit. - Hol van Harry? – nézett Emmára Louis. - Nem tudom, de haza kellene vinnie, mert a nővérem már aggódhat, hogy merre vagyunk. – magyarázta Emm. - Ne aggódj. Harry lehet, hogy itt felejtett vagy más dolga akadt, de majd én, haza viszlek, csak először még elmegyek a barátnőmért. – egy fejbólintással és széles mosollyal egyezett bele. Lou kicsit mókásra akarta felcsavarni a hangulatot így a lányt a hátára kapva idétlen hangokat kiadva a száján rohantak ki a kocsi felé miközben hangos és vidám kacagás hagyta el a szájukat. A kocsiba ülve indultak útjukra. Nem sokkal később már egy aranyos kis ház előtt parkoltak le, rögtön egy hangos dudaszó és már nyílt is az ajtó. Emma tágra nyílt szemekkel figyelte a lány mozdulatait, aki kecsesen sétált egészen a járműig. Alakja és mozgása akár egy modellé, arca egyszerűen csodálatos, hosszú barna haja gyönyörű és az öltözéke is ízléses, pont hozzá illő.Soha nem találkozott vele, hisz éppen az ügy kellős közepébe csöppent amikor Lexie mellett volt Eleanor, hogy segítse, de csak rá kellett nézni és már tudtad róla, hogy ő egy szeretetteljes kedves, aranyos lány. Kezét az autóhoz emelte, hogy kinyithassa majd beült a lány és Louisnak egy igazán érzelmes csókot adva fordultak hátra. - Emma, bemutatom a barátnőmet. Ő Eleanor Calder. – mosolygott Lou. Látszott rajtuk, hogy ez egy nem megjátszott szerelem, hanem igazi, nagyon is igazi. Tökéletes párt alkottak, hiszen, mint a pletykákat hallani lehet igazán egyforma személyiségük van, ami jó egy tökéletes kapcsolatban. – Szívem, ő pedig Lexie húga Emma Jonson. – Louis szemei csak úgy csillogtak mikor a lányra tekintett, látszott, hogy bármire képes Eleanor-ért. - Szia. – nyújtotta kezét a kislánynak, akiben ott rejtőzött az a kicsiny félénkség, de erősnek mutatta magát, akár csak a nővére – Nyugodtan tegezhetsz, és nem harapok. – mosolygott kedvesen mire Emma viszonozta és kezet fogott vele. A rövid ismerkedés után a fiú visszafordult a kormányhoz majd elfordítva a kulcsot a motor ismét járni kezdett. A gázpedálra rálépve lassan útnak indult a kocsi. Talán egy kicsit hosszú út várt eléjük, de, hogy ne unatkozzanak vicceket meséltek illetve szórakoztatták egymást. Remekül érezték magukat míg nem Harry háza előtt leparkolva pillantottak az épületre. A lámpák égtek és az ablakon keresztül nem csak Lexie árnyékát pillantották meg, hanem egy ismeretlen férfiét is... *** Sokkal boldogabbnak érezte magát, most, hogy tudja, életben van még a számára utolsó fontos személy. Ennél nagyobb örömben nem is lehetne része, de mégis egy valami még nyomja a szívét. Azt a fiút, aki segített rajtuk szintén közel áll hozzá, de nem barátilag, hanem sokkal közelebb. Bevallani nem meri, hisz lehet, hogy elrontana vele mindent, de már nem sokáig bírja magában tartani, de gondolatait elterelve ügyelt a tea készítésére. A gőzölgő italt kiöntötte két bögrébe, majd visszasietett vendégéhez. A kanapén ülő Jon-nak adta át az egyik bögrét míg a másikkal a kezében ült vissza a helyére. Egymásra tekintve kezdett bele a mondandójába ismét a férfi, de a lány még mindig nem figyelt kuzinjára és ez persze neki is feltűnt. - Hé, Lexie! – legyezte kezét a lány előtt. - Hmm...? – tért vissza a földre. - Te nem is figyelsz! – nézett a lányra – Mi vagy ki az, aki ennyire a gondolataidban mászkál? – mosoly húzódott a szájára – Csak nem egy srác? - De. – sóhajtott – Még hozzá egy olyan srác, akinek elég sokat köszönhetek. - Mark? Talán érzel még iránta valamit? – komoly lett a tekintete Jonathan-nak, de nem a megszokott. Mérgesnek látszott és az arca is megrándult ahogy kiejtette a száján a nevet. - Nem! Vele örökre végeztem, viszont van egy olyan érzésem, hogy még találkozom vele, de honnét tudsz te róla? - tekintete Jon-éval találkozott. - Ne haragudj. Próbáltalak eltitkolni a barátaim elől, de egynek mégis tudomására került. Ezért tartottam jobbnak, ha nem zaklatlak, mert még rosszba keverlek és sajnos sikerült is. - tekintete szomorúvá vált. - Milyen rosszba kevertél? - értetlenkedett Lexie, de mégis félve tette fel ezt a kérdést. - A volt barátod... Mark... - sóhajtott fel majd folytatta - Én kevertelek bele ebbe az egészbe, amit persze nagyon sajnálok! - fogta meg a lány kezét. - Mégis mibe? - rémült lett a tekintete. - Mark tudomására jutott, hogy létezel és, hogy fontos vagy nekem, de ő viszont csak ki akart használni ezzel is bosszantva engem, mert soha sem voltunk jóba. Én kerültem, de ő állandóan követett. - Ezt nem hiszem el... - rántotta ki Jonathan kezei közül a sajátját és szája elé kapva állt fel és távolodott... - Kérlek, bocsáss meg! - állt fel szintén. - Ha te nem keversz, bele ebbe most nem lenne halálfélelmem Mark-tól! - és ekkor az ajtón dörömbölni kezdett valaki és a lány nevét kiabálta...