What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

27. Chapter

Minden sötétségben, sajgó fej és végtagok, de ami a legjobban aggasztotta, az a nagy csend... A lány nem hallotta szerelmének mélyen csengő hangját, aki nap, mint nap biztatja, hogy ne adja fel. Ez mindig is mélyen meghatotta, de akármennyire is szeretett volna védelmező ölelésébe bújni, nem tudta megmozdítani se karját se lábát, így szemeit sem tudta kinyitni, hogy a gyönyörű smaragdzöld szemekbe pillantson.
„Vajon most meghaltam?" – gondolta végig Lexie, hiszen semmit nem látott, de egy perc múlva lépéseket hallott. Rögtön a hang irányába fordította fejét és várt, míg az a valaki meg nem jelenik. Egyre hangosabban hallott, de megtéve pár lépést újra az a bizonyos csend töltött be mindent, de abban a pillanatban a kilincset lenyomták és lassacskán fény merészkedett be a szobába, amely felfedte magát. A szobának hitt terem egy pince volt valójában, melynek ablakai nem voltak, minden piszkos és pókhálós és dobozok lepték el az egészet. Lex csak egy egyszerű matracon feküdt és onnan próbálta szemével megszokni a hirtelen betörő fényt és felfogni, hogy mi is történt, hogy ide került. Az ajtó nagy zajjal kivágódott és egy izmosnak mondható férfi árnyéka jelent meg, miközben ördögien nevetett. Abban a pillanatban felült a lány a matracon és hátrálni kezdett, míg a fal meg nem állította. A férfi egyre közelebb merészkedett, majd leguggolt Lexie-vel szembe. Abban a pillanatban a villany felkapcsolódott így megpillanthatta, ki az a személy, de amint kirajzolódtak tökéletes arcvonásai a szíve gyorsabb ütemre váltott. Hogy miért? Sajnos nem a boldogságtól, hanem a félelemtől, ami abban a pillanatban eluralkodott rajta, ugyanis nem más állt előtte, mint gonosz exbarátja, Mark. - Mi baj cicám? – nyúlt a lány arca felé, aki rögtön félrekapta, majd egy gúnyos mosoly után folytatta – Talán nem emlékszel a te egyetlen szerelmedre? – amint kiejtette ezeket a szavakat a száján a Lex dühösen pillantott rá ismét és egy óriási pofonnal jelezte a mondat nem tetszését. A férfi lassan arcának sajgó felére emelte kezét majd visszapillantott a lányra, kinek tekintete szikrákat szórt. - Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el és az te voltál! – jelentette ki határozott, mire Mark megragadta Lexie felsőjét és közelebb rántotta magához, de Lex ugyan olyan komoly és dühös tekintettel figyelt tovább. - Azonnal szívd vissza! – már szinte ordított, mire a lány nemlegesen megrázta a fejét – Remélem, hogy belegondoltál abba, honnan is mentettelek meg! - Tud meg, hogy inkább éltem volna rabszolgaként, mint egy olyan emberrel, aki a hátam mögött mocskos dolgokat művel. – és ezzel a mondatával lezártnak tekintette a beszélgetést, nem volt értelme tovább folytatni. Mark egyre jobban felidegesítette magát ezért szorosabban szorította a ruhadarabot, tekintete szikrákat szórt, kapkodva lélegzett. Meglökve a lányt állt fel és hagyta el a pincét hangos ajtócsapódással és a zár kattanása után. Lex kifújta a levegőt és könnyeit ezúttal szabadjára engedte. Nem akar ott maradni, hiszen rettenetesen fél, de próbálja erősnek mutatni magát, hiszen feltűnnének ezek Mark-nak akkor biztos, hogy kihasználná a helyzetet, ki tudja, hogy milyen mocsokságokra. A matracon tenyerébe temetve arcát zokogott és egyre csak Harry-re gondolt, aki ki tudja, hogy merre járhat most, de egy dologban teljesen biztos volt. Harold már biztos nagyon aggódik érte és elindult a keresésére, hogy megmentse ettől az őrülttől. *** A napokat számolgatva, már biztosan eltelt 3 nap és még mindig ott kuporog abban a hideg pincében. Ételt és italt kap, de azt is csak megszabott időben, így napok nagy részét egyedül tölti, és csak hallgatja a fenti zajokat, beszélgetéseket, melyek elhangzanak Mark és pár férfi között. Aznap mikor már beleun, az egyedüllétbe feláll és próbál kiutat találni. Sétálgatva a hatalmas pincében rábukkan egy hatalmas dobozhalmazra. A kíváncsisága hajtja, és rögtön nekilát azok félrepakolásába. Amint közelebb kerül a falhoz kinti zajokat hall meg. Autók berregése, gyerekek vidám kacagása. A lány szeme azonnal felcsillan, hiszen így kap egy esélyt arra, hogy segítséget tud kérni valakitől, aki éppen arra jár és sejtése szerint Mark lesz az. A dobozokat már majdnem elpakolta, mikor az ajtó irányából ismét zajok szűrödnek. Gondolkodás nélkül mindent ott hagy és visszasiet, helyére majd mire az ajtó nyílik, ő már régen a matracon ül és szomorkodik. A vasajtó hangos nyikorgással kicsapódik és Mark lép be rajta és csukja be maga után. A lány sejtése beigazolódott. A férfi lassan lépked közelebb egy tálcával a kezében, majd lerakja azt a lány elé és az ott lévő székre helyet foglalva figyeli Lexie-t. - Egyél! – adja ki a parancsot, mire Lex a tálcát közelebb húzza, és lassan kezdi elfogyasztani az ételt, de ez a nap nem olyan csendes lesz, mint az elmúlt 2 nap, mert Mark szóra nyitja száját – Tudod, elgondolkoztam, hogyan is tudnám őrületbe kergetni a barátodat. Talán küldjek neki egy fenyegető sms-t? Vagy egy képet rólad, ahogyan szenvedsz? Vagy esetleg egy videót, amin elégedetten kiáltod a nev... - Elég legyen! – kiabált rá Lexie. Egyszerűen, nem mert már belegondolni sem ezekbe, mikor éppen készíti azokat vagy mikor már Harry mindezt látta. Nem akarta, hogy ezek mind megtörténjenek! Mark elégedetten vigyorgott, ahogyan látta szenvedni a lányt eme szavak hallatán. Elérte célját, hogy megtörje, és végre láthassa, milyen is mikor fél. – Te egy beteg ember vagy! – továbbra sem bírt a perverz arckifejezésére tekinteni, hiszen a belegondolástól is rosszul lett. Gusztustalan egy személy, és a mai napig nem tudja, hogy volt képes ezt az embert szeretni. Ártatlannak, magabiztosnak, jóembernek képzelte, de pont az ellenkezője lakozott benne. - Úgy gondolod édes? – és egy hatalmas vigyorral a száján felkapta a tálcát és indult is kifele, de mikor kinyitotta az ajtót megtorpant és visszafordult. Tekintete a lányra irányult... - Harry biztosan nem keres, úgyhogy örökre itt maradsz! – és a mondat befejezése után még mindig ott állt. A lány hallottakat felfogta majd dühösen kelt fel, mire a férfi becsukta az ajtót majd bezárta. Lex mérgesen rontott neki az ajtónak és kezdett el kiabálni. - Te mocskos féreg! Rohadj meg, hallod? – de ezekkel nem törődve mark olyan nyugodtan indult fel, mint még soha. Lexie hangosan zokogva dőlt az ajtónak és csúszott a földre. Nem akart hinni neki, de lehetséges, hogy valamivel megfenyegette. Felhúzott lábakkal sírt, nem akarta elhinni, hogy ezek a rossz dolgok mind vele történnek, de egy ötlet folytán kutatni kezdett minden dobozba papírdarab után vagy egy cetli akármi, amire lehet írni. Miután talált egy aprócska papírt írni akart, de íróeszközt nem talált sehol így egy éles kődarabot vett kezébe majd megvágva magát a vérével próbálta leírni, hogy hol is van és, hogy kinek a segítségét kéri. A keze nagyon fájt, bár a heg nem olyan mély, de lüktetően sajgott, ami csak lassította őt, de a levél megírása után megvárta, míg megszárad majd kardigánja zsebébe helyezte és visszasietett a dobozkupachoz, hogy befejezhesse azok elpakolását. Mikor a legfelső dobozt emelte le egy pici ablakra lett figyelmes melyen rács volt, de üvege nem. Körbetekintett és pár részlet megfigyelése után leírta a levélbe majd várt. A nap már lemenőben volt és az óta senki sem járt arra, de Lex nem adta fel. El sem mozdult onnan, még imádkozott, hogy a szerencse vele legyen, hiszen most nagy szüksége volt rá és abban a pillanatban hangokat hallott. lábujjhegyre állt, hogy megfigyelhesse az illetőt, aki vele egyidős fiú lehetett. Kapta az alkalmat és megszólította. - Psszt... Te fiú! – szólt neki nem olyan hangosan. A fiú meglepődötten nézett körül, mikor megpillantotta a lányt az ablakban. – Kérlek, segíts rajtam! – már szinte majdnem elsírta magát Lexie, mire a fiú közelebb lépett hozzá. - Mi történt? – aggódóan kérdezte, hiszen a lány nem olyan állapotban volt, mint aki egészséges. - Hosszú, de nagyon kérlek, hogy vidd el ezt a kis levelet a rendőrségre és mond el nekik, hogy hol találkoztál velem. – magyarázta Lex, miközben a srác figyelmesen hallgatta a teendőit, majd egy „Rendben." után elindult, amilyen gyorsan csak tudott. Lexie utána alig hallhatóan ejtette ki száján azt az egyetlen aprócska szót, hogy „Köszönöm!"...