What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

31. Chapter - Epilógus

Reggeli napnak sugarai utat törve maguknak éles, szinte vakító fénnyel töltötték be a szobát, ahol a békésen alvó Lexie feküdt, de már nem olyan sokáig. Ahogy világosodott egyre jobban zavarta szemét a világosság, így lassan kinyitva azt, ezzel hozzászokva a fényhez ült fel az ágyon és tekintett körbe. Furcsállva pillantotta meg a mellette lévő üres helyet, ahonnét barátját hiányolta. Egyedül érezte magát, de gondolatai mégis máshol jártak, de az ajtó nyitódott melyen a kedvesen mosolygó, igazán sexy fiatalember lépett be egy tálcával a kezében. - Jó reggelt életem! - lépkedett egyre közelebb Harry majd csatlakozva szerelméhez helyezte a kezében lévő reggelit a lány ölébe. Édes csókot lehelve ajkaira húzta ismét mosolyra a száját. - Hogy aludtál? - Addig remekül, míg a reggeli nap meg nem zavart édes álmom közepette. - gúnyosan fáradt arcot vágva nevetett fel, de gondolatai nem hagyták nyugodni. Nem értette meg még mindig, hogy az élet, a sors miért őt szúrta ki, akinek ilyen boldog életet adott. Sosem volt szerencsés alkat, de most a nehézségek ellenére is boldog, nagyon boldog. Egy ártatlan német lány, aki húgával angol városba kerül, álmodni sem mert róla, mégis így alakult. Szinte remek hétköznapi élete hirtelen változott pokollá majd mikor felfelé ívelt volna, újra csalódás és fájdalom érte. Hihetetlen, hogy min ment keresztül, milyen nehézségeken, aminek a végén a megérdemelt tökéletes életet kapja, viszont amit álmaiban sem remélt az az, hogy egy ilyen remek fiút adjon a sors mellé, aki ennyire törődik vele, figyelmes, kedves és sexy. Belegondolva, Harold maga volt a megtestesült tökéletes álom pasi. Mosolyogva harapott bele alsó ajkába, mikor az utolsó gondolatok cikáztak fejében, majd ölébe pillantva kezdte el villájával a reggelijét piszkálgatni. - Mi az, amin töröd a csinos kis buksid és turkálod a kaját? - kíváncsiság, humor rejtőzött hangjában miközben Lexie-re pillantott. Nem értette azt a szégyenlős mosolyt, az elvörösödő arcot és az ajakba harapást. Valamin nagyon törte a fejét csak ő nem tudta, hogy min, de a lány vigyorogva emelte fel tekintetét. - Tudod, a mai napig nem hiszem el, hogy te velem vagy. - jelentette ki egyszerűen, mire a fiúnak csak tátva maradt szája. - Ez nem álom, ez valóság és a te jelenléted, a szereteted a legjobb az egészbe! - csókolta meg a lányt, aki mosolyogva húzódott el miközben az ajtó felé tekintett. Harry is felfigyelt erre majd figyelmét az ajtóban álló személyre vezette. Kissé álmos, de fintorogó szempár találkozott az övével. Szótlanul tekintettek maguk elé, közben látszódott zavarodottságuk, hiszen Emma és Harry sem számított erre, de az idősebbik lány elnevetve magát rántotta vissza mindkettejüket a valóságba. - Annyira vicces benneteket így látni, az egyik zavarodottabb, mint a másik! – nevetett tovább mire Emm már mosolyogva ugrott nővérére, aki már a tálcát félretéve feküdt az ágyon. A hirtelen érkezett súlyra felfigyelve megijedt, de mikor látta, ki is az a nehéz személy halkan felkuncogva kezdte el csiklandozni kishúgát. Harold-nak e pillanat széles vigyort csalt az arcára majd otthagyva őket lépett a szekrényhez, hogy valami kényelmes pólóba bújtassa csupasz felsőtestét. A fehér anyag végigsimult testén majd a tükör elé lépve bizonyosodott meg, hogy igenis remekül fest. Amint befejezte önmaga csodálását két csilingelő hang kuncogva figyelték a fiút, aki a zajokra megfordulva széles mosolyra húzta száját és egy vicces pózba állt. Abban a pillanatban szinte a halk nevetés hangosabbá vált, szinte már sírtak, de mégis megzavarták őket. Hirtelen csapódott ki az ajtó és lépett be rajta valaki, aki csak üres tekintettel bámult végig mindenkin. Ő nem más volt, mint Liam, de felvéve a szemkontaktust Harry-vel fejével jelezett, majd intett a lányoknak és távozott. Senki nem értette, kivéve egy személyt, aki még mindig ott állt szótlanul mozdulatlanul, de végül ő is távozott. A lányok kipattanva az ágyból rohantak az ajtóhoz és kidugva fejüket figyelték az egyre távolodó alakot, majd eltűnt. Összenéztek, mindenki visszasietett a helyére és vészes öltözködésbe kezdtek. Mindketten kényelmes öltözékben léptek ki a folyosóra és indultak el a fedélzet felé, ahol a hangokból kiindulva már mindenki ébren volt. Odafent a meleg nap sütött, mindenki beszélgetett és élvezték a pihenést, kivéve Liam-et és Harry-t. Ők nem voltak a többiekkel így Lexie felfedező útra indult, de amint a hajó másik végben járt megpillantotta a horgászó fiúkat, vagyis csak az egyikőjük tevékenykedett, míg a másik lustán feküdt és napozott. A lány kapva az alkalmon halk léptekkel közeledett majd eltakarva a napot lassan hajolt szerelme ajkaihoz, majd édes csókot lehelt rájuk. Mondani sem kell, hogy a fiú belemosolygott, hiszen ez minden alkalommal így történt. - Miért nem segít Liam-nek az én hercegem? – suttogta alig hallhatón miközben leült szerelme mellé, aki fejét ölébe hajtva megrántotta vállát majd úgy tett, mint aki aludna. A lány szem forgatva pillantott a csípőre tett kezekkel pózoló Liam-mel, aki csak fejét rázva figyelte őket. Amint elfordult és egy vödör vízzel tért vissza, majd tervét ismertetve Lexie-vel kérte, hogy óvatosan álljon fel. Amint végrehajtotta a fiú kérését egy „Lusta disznó!" elkiáltása után a víz már Harold arcán és ruháján landolt. A látvány olyan vicces volt, hogy egyikőjük sem bírta ki röhögés nélkül, de az ázott fiú csak meglepetten ácsorgott vizes ruhájában értetlenül. - Na, megállj csak! Ki merészelsz nevetni? – miután felfogta, hogy mi is történt sietősen rohanni kezdett a lány felé majd szorosan ölébe húzta és addig szorította magához, míg az ő ruhája is át nem ázott. - Harry te nem vagy normális! – kiabált, ahogyan a hideg, vizes ruha érintkezett bőrével, majd ellökve magától a fiút indult vissza a szobába, hogy átöltözhessen. Amint a szobába ért a szekrény elé lépett és kivéve száraz ruháit lépett be a fürdőbe, hogy átvegye. Mikor kilépett az ajtón megpillantotta a rég nem látott naplót, amit még szerelme kezdett el írni, mikor ő még kómában feküdt a kórházban. Kezébe véve a kis füzetet indult vissza, de észrevehetetlenül elsietett egy olyan helyre ahol egyedül lehetett. A korláthoz húzva a széket ült le és figyelte a csodálatos kilátást, majd az ihlet elkapva nyitotta ki a kezében lévő tárgyat és a tollal írásba kezdett. „Az élet talán megkegyelmezett nekem mikor látta, hogy szenvedek. Állandóan vertek parancsoltak, mindig én voltam az, akin levezették a feszültséget, de ugyan így volt ez, azzal a bizonyos személlyel, akinek nevét soha nem ejtjük ki. Bármennyire is gondoltam hősnek, az én hősömnek, nem ő volt az. Mindvégig hazudott nekem és csak egy tárgyként kezelt, akit bármikor használhatott. Bárhogy is gondoltam, hogy ez így jó, ennek így kell lennie, de tévedtem, nagyon nagyot. Fáj az igazság, de csak vártam, míg az igazi hős meg nem érkezik és azon a csodás estén találkoztam vele. Vele, kinek göndör barna haja van, smaragdzölden ragyogó szemei, aranyos gödröcskéi, sexy teste... de nem akarok most elszállni magamtól, hogy felsoroljam Mr. Tökéletes Styles-t, hiszen, ha egyszer visszaolvassa, lehet mindenhova egy tükörrel fog járkálni, viszont rengeteget köszönhetek neki. Az egész életemet felforgatta, ami lehet, hogy már a feje tetején állt, de ő a helyes irányba fordította. Ezt a gyönyörű kerek 2 évet köszönhetem neki, hiszen mióta ő itt van és megmentette az életem minden percben velem van és gondoskodik rólam meg persze a húgomról, akivel igazán remek barátságra leltek. A karrierem talán ugrott egy kicsit feljebb, de számomra mégsem ez a legfontosabb, hanem a szeretteim, a barátaim!" – félretéve a füzetet dőlt hátra, mikor egy kéz érintette meg vállát. Ijedten pillantott a mögötte álló személyre, aki csak egy csókot nyomott homlokára majd csatlakozott mellé. - Láttad? – tette fel a kérdését Lexie, mire Harold nemlegesen megrázta a fejét. Nem akarta, hogy elolvassa, de nem titkolhatja el előle örökké, de abban a pillanatban a naplót kikapta kezéből és a tengerbe dobta. - Bármit is írtál bele, az már a múlté. Bármilyen fájdalmas emlék, vagy látomás, már nem tér vissza. – fogta meg szerelme kezét miközben egy percre sem vette le róla a szemét. - Örökké együtt maradunk? – alig hallhatóan tette fel kérdését, de Harry hallotta. - Örökké! – csókolta meg édesen a lány ajkait és belegondolt abba, hogy a jövő csak még szebb lesz, hiszen ez a tökéletes lány világosságot, boldogságot hozott az életébe! ~Vannak, akik arra lettek teremtve, hogy szeressenek, mások meg arra, hogy éljenek.~ ~Vége!~