What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

29. Chapter

A gyenge lány minden erejét bevetve kúszott tovább a fűben, mikor hangokra lett figyelmes. Feltekintett és a szirénázó rendőrautóra lett figyelmes. Tudta, hogy most mindennek vége, megmenekül és Harry vigyázni fog rá, de amint leparkolt a kocsi nem várt dolog történt. Mark a lányhoz lépett majd erőszakosan húzta fel a földről és fogta le miközben egy fegyvert szorított Lexie fejéhez. Harold ugrott ki a kocsiból először és rohant a férfi felé dühösen. - Állj meg Styles! – kiáltott rá – Ha egy lépéssel is közelebb jössz, az a drága barátnőd életébe fog kerülni! – és egy ördögi vigyor terült szét arcán. Lex csak mozdulatlanul küzdött, hogy talpon maradjon, de ha Mark elengedte volna összeesett volna gyengeségtől. Harry csak rémült arccal bámulta barátnőjét, miközben gondolkozott, hogy mi tévő legyen ebben a helyzetben.„Nem állhatunk itt egész éjszaka, de ha ma este nem kapom vissza őt, akkor egy lépést sem mozdulok innen!" – mondogatta a fiú magának, miközben megérkezett a fegyveres erősítés. „Borzalmas volt így látni őt. Napok óta nem aludhatott és enni is alig ehetett, hiszen nem úgy nézett ki, mint a baleset előtt, hiszen hosszú idő telt el addig. Honnan tudom? Minden egyes aggodalommal teli szavát hallottam és mielőtt még ide kerültem volna a napló, melybe minden nap írt rejtélyes módon került hozzám. Szeretem, így ahogy van, de gyenge vagyok, hogy most odamehessek hozzá, viszont már nem bírom tovább, hogy ne zárjon karjai közé, már nem!" – gondolkodott el Lexie majd az utolsó mondat végén a lábát felemelte és Mark férfiasságába rúgott miközben előrehajolt. Mindenki csak nézett, de mikor a szívük is kihagyott egy dobbanást, köztük a lányé is, mikor hirtelen elhajolt a pisztolytól majd az elsült. Rémülten vártak és Lex amennyi energiája volt rohant szerelme felé, végül mégsem számított arra, hogy az a fegyver még egyszer elsül. Ismét egy hatalmas dörrenés, majd egy éles fájdalom a lány lábában, de ezt már a rendőrök sem hagyták annyiban így tüzet nyitottak a célpontra. Lexie a földön kuporogva fájlalta jobb lábát, miközben Harold közelebb sietett hozzá és könnyes szemekkel, rémülten ölébe húzta szerelmét. - Orvost! Valaki hívjon egy orvost! – kiabált, miközben a zokogás ellen küzdött. Hozzábújt a lányhoz, aki csak homályosan látta volt barátját a földre zuhanni, majd mozdulatlanul feküdni. Nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok, de sajnos minden az ellenkezőjére fordult és a lány előtt minden elsötétült. Harry ismét rémülten emelte tekintetét a lányra, aki már csukott szemekkel feküdt ölében. – Lexie! Életem, ne hagyj itt! Kérlek, nagyon kérlek! – Lex a vérveszteség miatt, teljesen legyengült és elájult, de a mentőautó éppen időben érkezett meg. Rögtön egy hordágyat vittek a sebesülthöz majd felfektették arra és Harold is elindult a kocsiig. Beült a lány mellé majd arcát a tenyerébe temette. Idegesen túrt bele göndör hajába, hiszen megint ott tartott a helyzet, mint mikor 2 hónapon keresztül komában volt. Megint nem tudott mit tenni és ez bosszantotta. A kocsi elindult majd a lányra emelte tekintetét. Sápadt volt, nagyon sápadt. Arcán és fedetlen karján zöld és kék foltok, melyek arra utaltak, hogy bántalmazták. Egyszerűen nem volt képes ezt felfogni, nem értette, hogy miért pont az ő életét kellett ezzel is megkeseríteni. Remegő kézzel fogta meg a lányét és újra reménykedett, hogy felépüljön és semmi baja nem legyen...
*** Még aznap este a kórházban ellátták a lányt. Vér vesztesége miatt pótolták azt és ugyan abban a kórterembe helyezték el, ahol 2 kerek hónapon keresztül feküdt. Így visszatekintve az éjszaka rettentő hosszú volt, de másnap reggelre az ágy mellett alvó Harold nyöszörgésekre ébredt. Szemei azonnal kipattantak és szerelmére tekintett, aki lassan pislogva próbálta megszokni a fényt, de mikor gyönyörű kék szemei a fiúéba tekintett arcán megjelent az öröm és aprócska mosollyal hózta magához Harry-t. A pillanatot az éppen akkor berontó tömeg zavarta meg. Mikor mindenki belépett boldogan tekintettek egymásra. - Lexie! – rohant rögtön az ágy másik oldalához Emma majd nővérét szorosan magához ölelte. - Annyira örülünk, hogy újra láthatunk. – mondta Liam. - Mikor ébredtél? – tette fel kérdését Niall, de mielőtt még Lex válaszolhatott volna már megtette Harry. - Most nem olyan rég. – és egy óriási mosoly terült el arcán. Nem tudott rá haragudni, hiszen csak ránézett és szíve megenyhült, de eme gondolatokat elhessegette majd próbált a többiekre fordítani figyelmét több-kevés sikerrel. Viszont várt egy kérdésre, amire természetesen mindenki kíváncsi, de senki nem merte feltenni neki, így hát, hogy minél előbb letudja a dolgokat belekezdett. - Most biztos, hogy az kérdeznétek tőlem, mi történt... - kezdett bele – Szóval, amikor kezdtem magamhoz térni zajokra lettem figyelmes, csak egy férfihangot hallottam, aki elkiáltotta Harry nevét majd egy ajtócsapódás előtt távozott. Egyedül maradtam a kórterembe, hiszen miután teljesen magamhoz tértem, felmértem a körülöttem lévő dolgokat, viszont ami ezután következett az maga volt a rémálom. Mivel a földszinten voltam az ablak nyitva volt, melyet még jobban kinyitott egy erős kéz. Megrémültem, hiszen mit tenni nem tudtam, a karomba kötve az infúzió és még kitudja, hogy micsoda, így csak próbáltam leplezni, hogy még mindig alszom. Viszont kíváncsiságom mégis győzött, és mikor kinyitottam szemeim, megpillantottam Őt. A rémülettől meg sem tudtam szólalni, mire ő csak annyit felelt: „Gondoltam, hogy ez lesz a reakciód édes, de most, hogy újra látjuk, egymást kicsit megváltoztatom az életed"... Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de ösztönösen cselekedtem miután rám vetette magát és kitépdeste belőlem a csöveket. Talán ezt éreztem annak a helyzetnek, hogy most itt az alkalom, most elmenekülhetek, de amint egy ütéssel együtt lelöktem magamról és az ajtó felé siettem, ütést éreztem a fejem és a földre zuhantam. Hallottam, hogy még mindig beszél hozzám, de miután elsötétült előttem minden nem tudtam tenni semmit, még sikítani sem, hogy valakitől segítséget kérjek. – mindenki figyelt csendben, mikor a lány mellett ülő Harold mérgesen csapott az éjjeliszekrényre. Azonnal felé kapták a fejüket és hiába nyugtatták nem sikerült, de Lexie pontosan tudta, hogy mi is dühítette fel ennyire, a puszta képzelete. Képes volt elképzelni minden apró kis jelenetet az előbb hallottak alapján és ez nagyon fájt neki, hogy pont akkor kellett elmennie mellőle. - Pusztán csak a képzeletem dühítet fel, ne törődjetek velem. – beigazolódott a lány elmélete. Tudta, hiszen már ismeri annyira őt, hogy minden apró szó miatt felhúzza magát, de most jobban tette, ha nem figyel rá így folytatta. - Miután felébredtem egy hideg sötét szobában találtam magam, azt hittem, hogy meghaltam, de nem így volt, mert hangosan csapódott ki az ajtó és láttam meg egy férfialakot. Azt hittem, hogy ami megtörtént az csak álom, de nem az volt, mikor fény keletkezett a szobában, ami mint kiderült egy hideg és koszos pince volt megláttam azt az embert, akit gyűlöltem, de féltem is tőle. A napok alatt csak egyedül raboskodtam, viszont néha-néha meglátogatott és akkor is csak a hülyeségeit vágta a fejemhez. Már azt hittem, hogy az erőszakra készül, helyette viszont csak felállt és távozott egy ördögi vigyorral az arcán. Maga volt a pokol, de mikor egy ablakot véltem felfedezni, reménykedni kezdtem, hogy talán sikerül kiszabadulnom onnan, de a szavak elszálltak volna így papírra vetettem a dolgokat. Azt a pár szót is fájdalommal tele írtam, hiszen nem volt más eszközöm csak egy tű és tintaként a saját véremet használtam... - simította meg a tűszúrások helyét a karján – De miután sikerült leszólítanom a fiút kezébe nyomtam a papírdarabot és csak reménykedtem, hogy eljut oda, ahova kell, viszont már nem tudtam tovább várni. Határozott mozdulatokkal vettem rá magam újra, mikor ismét meglátogatott és ügyes mozdulatokkal sikerült kijutnom az épületből, viszont utána már csak a homályos képek jelennek meg előttem, melyekre nem nagyon emlékszem, de az biztos, hogy Mark halott. – mindenki döbbent pillantásával méregette hol a lány, hol Harry-t aki még mindig az ablakon bámult kifele és töprengett... Hogy ezek után tudnak e normális életet élni? Tudják e újra úgy szeretni egymást, mint azelőtt? A milliónyi megválaszolatlan kérdésre a válasz majd kiderül...