What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

11. Chapter

A fiú nem értette a lányt, aki csak szorosan magához ölelte Harry-t és semmi féleképpen sem akarta elengedni. Szerette a fiút, de még mindig nem tisztázta a dolgokat magában. Még mindig azt a kedves és aranyos barátot látja benne, de mikor a közelében van, felkavarja egy érzés és olyankor ökölnyi nagyságúra szorul, a gyomra, a kitörni készülő pillangók repdesnek benne. "Lehet, hogy tényleg megfogott volna? Hiszen ha vele vagyok furcsa érzéseim vannak." - eme gondolatok repdestek fejében miközben lehunyt nedves szemekkel, arcát a fiú vállába temetve szívta be férfias kölniének illatát. Bár megfogadta, hogy Mark után nem szeretne beleszeretni másba, nem akar újra pofára esni, de ami idáig történt vele a kapcsolat során az nagyon megviselte. Hála Harry-nek és a srácoknak most sokkal boldogabb, mint volt és megkapta azt a lehetőséget, hogy ez az 5 fiú, akik segítettek nekik és most is számíthatnak rájuk, hiszen kaptak tőlük egy szebb életet, amiért nagyon hálásak, de legfőképpen Harry-nek. Ő volt az, aki meghallgatta és a titkait sem adta tovább, ő volt az, aki befogadta a saját lakásába és a legjobb barátként őszinte a lányhoz. Nála jobb barátot nem is érdemelne. Ez a pillanat meglepődöttségest és vidámságot okozott mindkettejüknek, de ugyan úgy kérdések megválaszolatlanul keringtek. Lexie elhúzódott a fiútól majd tekintetét smaragdzöld szemeibe fúrta, de később már Emma-ét figyelte. - Emma, kérlek, magunkra hagynál? – a kislány felsóhajtott, de mégis mosollyal az arcán hagyta el a helyiséget és sétált fel egyenesen a szobájába magukra hagyva őket – Mondanom kell valamit. – ismét Harry-re tekintett. - Üljünk le, nekem is lenne mit mondanom. – vakarta meg a fejét Harry édesen mosolyogva majd kézen ragadva a nappaliba sétáltak. Amint a kanapéhoz értek leültek egymással szembe és vártak, hogy valaki megszólaljon. - Nézd Harry, tudom, hogy az előbbi furcsa volt, de azt az ölelést azért kaptad, mert sokat köszönhetünk legfőképpen neked. Te vagy az, az ember, aki befogadott két német lányt, akiknek már nem volt hol lakniuk és rengeteg kedvességet és figyelmet kapunk tőled. Jószívű vagy és nálad jobbat nem is kívánhatnék. – mondta Lexie, de egy könnycsepp mégis kiszökött és végigfolyt gyönyörű arcán. Harry csak szorosan magához ölelte, hogy ezzel vigasztalja és, hogy éreztesse vele, rá számíthat bármi is történjék. – Annyi mindent kaptunk tőled – zokogott fel a lány - , hogy azt fel sem tudnám neked most sorolni egy kezemen sem, viszont két valamit nagyon köszönünk neked: 1.A szeretetedet. 2.Kaptunk egy új életet, ami sokkal jobb az előbbinél. – mondta Lexie. Harold csak elmosolyodott ezek hallatán. - Ne köszönd. – legyintett. - De, igen is KÖSZÖNÖM! – emelte fel egy kicsit a hangját a lány. Kicsit megrémült saját magát hallva, hiszen ő nem olyan, aki könnyedén beszél ilyen hangnembe. - Nem akarok vitatkozni, de nekem is mondanom kell valamit. – kezdet el miközben tekintete a tördelő ujjait figyelte – Mostanában nagyon szomorúnak látlak, de nem értem miért... Próbáltam megfejteni, de ha nem lenne a húgod, akkor még ma is törném a fejem. – nevetett fel. - És megtudtad? – kérdezte mosolyogva Lexie. - Emma mesélt mindenről, és megértem, de mivel velem nem történt ilyen nem tudom teljesen átérezni a fájdalmat, de rettentően rossz azt látni, hogy nem mosolyogsz. – kezét a lányéra helyezte, hogy jelezze mennyire is fontos neki – Viszont a mai nap készültem egy meglepetéssel csak, hogy végre olyan vidám legyél, mint mikor a koncert után először találkoztunk. Már nem tudom elviselni a szomorú énedet. Nekem a régi mosolygós Lexie kell! – jelentette ki Harry. A lány azt sem tudta, hogy mit válaszoljon, nagyon meghatotta. Imádott a fiú társaságában lenni és ez a cselekedett igazán rendes tőle. – De mivel már túl későre jár, ideje lefeküdni és holnap a meglepetésre is fény derül. – ördögi vigyor jelent meg arcán. - Nagyon furcsa vagy nekem. – mosolyodott el a lány is – Valamire nagyon készülsz. - Meglehet, de nem akarom elárulni. – kacsintott és felállt, kezét nyújtotta Lexie felé, aki elfogadva azt együtt sétáltak fel az emeletre. Amint felértek egyenesen a lány ajtajáig kísérte Harry majd ott egy „Jó éjt!" után mindketten szobájukba léptek. Másnap reggel Harry már kora reggel óta fent van, hiszen izgatott a mai nappal kapcsolatba. Szeretné felvidítani azt a lányt, aki egyre jobban fontosabbá válik számára, de nem gondolkodva tovább kipattant az ágyból és a szekrénye felé igyekezett. Kitárva annak ajtaját percekig csak figyelte a ruhadarabokat, majd egyértelmű döntés után kivette a megfelelő ruhadarabokat felöltözött. Amint rendbe tette szobáját indult is lefele a konyhába reggelit készíteni, de amint kilépett az ajtón mennyei illatok csapták meg orrát. Elindult a szag irányába és a konyhában kötött ki, ahol a reggelit készítő Lexie-vel találta magát szemben. - Jó reggelt! – mosolyogva tekintett a fiúra, aki csak döbbenten figyelte a lányt, de visszarántva magát a valóságba viszonozta a köszönést és csatlakozott a segédkezésben. - Olyan szép időnk van. – tekintet ki az ablakon Harold. - Igen. – mondta egyetértően a lány – Mi lenne, ha ma kint reggeliznénk? – tette fel a kérdést és ismét az a csodás mosoly jelent meg arcán. A fiú boldog volt, hiszen más is körülötte az. Bólintással jelezte, hogy tetszik az ötlet így mind a ketten fogták a tányérokat, poharakat, ételeket és kisétáltak a hátsókertbe. Ott az asztalon megterítettek majd leültek és jóízűen beszélgetni kezdtek. Emma az ablakból leskelődve figyelte minden egyes mozdulatukat, miközben drága barátnőjével Kate-el beszélgetett. Boldog volt, hogy végre sikerült őket jobb viszonyba hoznia, de mégsem az, amit valójában gondolt. Gondolkodásba kezdett, hogyan is hozza össze ezt a két jómadarat, de pont alkalmas a mai nap. Emma már az első találkozásuk óta tudta, hogy valami lesz közöttük, hiszen nyilván való volt, hogy amint meglátták egymást „első látásra szerelem" volt Mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy testvére, Lexie boldog legyen egy olyan ember mellett, aki soha nem hazudna neki és bármikor számíthat rá. - Mit látsz? – kérdezte webkamerán keresztül barátnője, Kate. - Éppen reggeliznek, nélkülem! – dobta be a durcát, persze csak a vicc kedvéért – Beszélgetnek és nagyon jókedvűek. Nevetgélnek. – leskelődött Emma. - És miről beszélgetnek? – kíváncsiskodott. - Nem tudom! Nem tudok szájról olvasni! – fordult a laptop felé és nézett barátnőjére a kamerán keresztül. - Jó, jó, jó... Nem kell leharapni a fejem! – mentegetőzött, de a végét már nevetve mondta. Mind a ketten hangos nevetésben törtek ki, de annyira, hogy a földre estek mind a ketten és ott folytatták tovább a viccelődést könnyeiktől nem látva. Olyan jól érezték magukat, hogy megfeledkeztek a „szerelmes" párról, de Emma észbe kapva az ablakhoz rohant. Éppen akkor álltak fel és sétáltak be a házba. Nem tudta, hogy mire készülnek így kilopózott a szobájából és hallgatózni kezdett. Csend volt, de egyik pillanatban a bejárati ajtó csukódása csapta meg a fülét. Berohant Harry szobájába és az ablakból tovább figyelte őket, de ők pár lépést megtéve eltűntek. A lány boldog mosollyal tért vissza barátnőjéhez, aki kíváncsian várta a fejleményeket. - Mi történt? – kérdezte. - Semmi. Annyit hallottam, hogy kimennek a lakásból és utána Harry szobájából figyeltem, de elvesztettem őket. – szomorkodott el egy kicsit, de közben boldog is volt. Elgondolkodott azon, hogy vajon mit is csinálhatnak és egy boldog mosollyal jelezte, hogy az ő elméjében teljesen más forog, mint a valóságban. Szerette volna, hogy testvére Harry párja legyen, de Lexie túl félénk ahhoz, hogy bevallja érzelmeit egy srácnak. - Most a képzeletemben elképzeltem, hogy vajon mi lehet velük most, de tudom, hogy nem így van. – arcára mosoly derült, de azonnal el is tűnt. Még beszélgettek, de mivel Kate-nek dolga akadt így elköszöntek egymástól és a gépet kikapcsolva egy dobozt húzott elő az ágya alól. Visszaült az eredeti helyére majd kinyitotta a kezében lévő tárgyat és éppen egy régi képet húzott volna elő, mikor hangos zajok szűrődtek a földszintről...