What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

25. Chapter

Azok a baleseti pillanatok nagyon gyorsan történtek. Hogy végül mi is történt igazán? „Az első félelem érzett akkor jött rám, mikor Lex felkiáltott.. Soha nem gondoltam volna, hogy komoly baj lesz belőle. A féket valaki szándékosan tette tönkre így a következő pillanat, hogy félrerántom a kormányt és tovább hajtok, de az autó megállt. Egy fába mentem bele, esélyem se lett volna még azt is kikerülni. Magamat okoltam mindenért, hogy már megint csak bajt hoztam a lány életébe... Hogy mi a következő pillanat? Az, hogy sajgó fejem miatt kinyitottam szemeim és akkor tudtam, hogy mi történt igazán. Kitekintettem a törött üvegen, ahonnét csak rémült embereket láttam. Valaki telefonált, páran rémülten figyeltek, de többen próbáltak segíteni. Én csak oldalra tekintettem, ahol az eszméletlen barátnőmet láttam. Megrémített a látvány, mert ekkor nyílalt belém egy olyan érzés: Lehet, hogy megint elveszítem!
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de erőm se volt semmihez. Lassan a maradék energiámmal megfogtam szerelmem kezét és megszorítva azt újra elsötétült minden. Most már csak hangokat hallottam, méghozzá egy mentőautó hangját, ami bizonyára értünk jött. Éreztem, hogy valaki vagy valakik kiemelnek a járműből és ezzel el kell engednem Lex kezét, akit valószínű, hogy mások mentettek ki. Hordágyra fektettek és egy ajtócsapódás a leges legutolsó emlékem a történtekből... Hogy Lexie-vel mi történt? Nem e szenvedett komolyabb sérülést vagy éppen az életéért küzd? Nem tudom..." – ezek voltak az utolsó gondolatok Harold fejében és csak reménykedett, hogy a lánynak nincsen komoly baja. Ha a fék nem lenne elvágva, vagy lassabban vezetet volna, akkor talán nem történik meg ez, de mindvégig is Harry csak magát okolja a történtek miatt, holott nem az ő hibája. Mint utólag is megállapították nem a fiú volt a hibás. A balesetről az egész világ hallott, még a rajongók is. Mindenki aggódott Harry miatt, de Lexie miatt is, hisz vannak, akik elfogadják Harold döntését és a lány első képregényei is híresebbek lettek. A srácok mindannyian aggódtak, hiszen a barátaikról van szó. Nem egy álmatlan éjszakát töltöttek ott a folyosón, hogy hátha valami csoda folytán valamelyikük felébred... de teljesen reménytelennek nézett ki a helyzet. Senki sem akarta feladni, de már 1 teljes hónap múlva senki sem járt ott, csak egy valaki... Louis. Ő volt az, aki mindenkinél jobban reménykedett, hogy jobb lesz minden. 1 hónap elteltével is ő volt az, aki ott ült a két fiatal ágya mellett. Mindegyikőjükre rápillantott és könnybe lábadtak a szemei. Nem számított arra, hogy a sors így hozza. - Nem hallhatnak meg ilyen fiatalon! Még előttük az egész élet! – mondogatta majd az ablakon keresztül a kék égre tekintett és folytatta – Nem veheted el tőlük az életet! Mire rendeződtek a dolgaik, megint valami történik, ami szétválaszthatja őket! Kérlek segíts rajtuk és ne vedd el tőlünk őket! – emelte feljebb hangját – Egyedül hagynád Emmát? Neki csak a testvére maradt és a barátja. Harry... Nem veheted el őket tőle... - halkult el, de ekkor nyöszörgést hallott jobb oldala felől. Harold ébredezett. - M-mi t-történt? – próbált felülni kevesebb sikerrel. - Nyugodj meg haver! – segítette Louis – Minden a legnagyobb rendben. - Lexie... - jutott eszébe a baleset- Lexie? Vele mi van? – ült fel nagy lendülettel és tekintetét le sem vette barátjáról, aki szomorkodva emelte fel fejét és tekintett Harold-ra majd a szembe lévő ágyra, ahol az eszméletlen, törékeny lány feküdt. Harry azonnal kiugrott az ágyból és odarohant szerelméhez, aki semmit nem csinált csak csukott szemekkel, mozdulatlanul feküdt. – Ez mind az én hibám! – patakzottak könnyei. Nem akarta újra elveszíteni, de már a baleset napján is ettől félt, de ez az érzés most erősödött. Bármire képes lett volna most, hogy újra láthassa a lány mosolyát vagy a csillogó kék szemeit, bármit, de ezen nem tudott segíteni. Csak reménykedni, hogy Ő is hamarosan felébred. Louis lassan odasétált barátja mellé és kezét vállára tette. Harry felé fordult, aki válaszra várt. - Ő kevésbé sérült meg, mint te... de neki lassabban tart a javulás. – mondta. - Mióta keszik itt? – kérdezte. - Amióta te, 1 kerek hónapja. – ejtette ki Lou – Már az orvosok is feladták a reményt, de te felkeltél... Ő viszont még nem. *** egy lépést sem mozdult el a lány mellől. Még 1 hónapra rá sem ébredt fel Lexie. Már teljesen felépült, de még mindig nem ébredt fel a kómából. Harry minden éjszakát mellette töltött és minden egyes nap beszélt hozzá. Már egy naplóba is belekezdett, hogy hátha az égiek meghallgatják őt, ha szavakban nem, de írásban igen és segítenek abban, hogy a lány is küzdjön az életéért és térjen vissza hozzá. „Fogalmam sincs, hogy már hányadik napja írok ebbe a kis füzetbe. Minden egyes napon igyekszem megörökíteni és közben kérlelni a mellettem fekvő lányt, ha hallja és látja is, hogy ne adja fel. Küzdjön az életért és gondoljon a húgára, aki nélküle nőne fel. Nem szabad meghalnia! Tudom, hogy senki nem és még ő sem engem tart hibásnak, de én mélyen legbelül magamat okolom mindenért! De akkor nem okolnám magamat, ha ő mondaná a szemembe, hogy igenis „Nem te voltál a hibás!"! Rengeteget gondolkoztam és arra jutottam, hogy én mindennél jobban szeretem ezt a lányt és belehalnék, ha elveszíteném. Vele akarom leélni az életemet! Már döntöttem és amint felébred cselekedni is fogok ezek érdekében! Viszont így visszagondolva az első találkozásunkra, már akkor teljesen belehabarodtam. Megbabonáztak gyönyörű kék szemei és olyan jó volt megosztani vele a személyes gondjaimat, dolgaimat a kettesben töltött beszélgetés folyamán. Felemelő érzés volt, de utána ismét csak szenvedtem. Minél előbb találkozni akartam vele, de semmit sem tudtam róla. Utána kutattam és rátaláltam az otthonára, de mikor azt is megtudtam, hogy barátja van, kissé összeomlottam. Nem számítottam erre, de nem adtam fel. Egy nap meg is látogattam és persze szerencsés pillanatnak gondoltam hisz én voltam csak ott, aki megmentette, megvigasztalta és mikor elmesélte az okát én cselekedtem! Mertem kimondani neki azt, ami a legjobb döntés volt, de aztán ismét elszúrtam minden. Magára hagytam, amit soha az életben nem szabadott volna. Megbántam és, mikor haza is mentem volna hozzá ismét egy férfival láttam, aki miatt megint teljesen összetörtem. Visszautaztam édesanyámhoz és testvéremhez, Gemma-hoz. Napokig, hetekig be voltam zárkózva a szobámba és csak ritkán jöttem ki onnan. Egyik nap viszont Gemma elkapott és, ha ő nincs akkor nem hiszem, hogy egyhamar cselekedtem volna. Hogy őt idézzem: „Semmit sem szabad feladni. Ha Ő kell neked, hát akkor küzdj érte." Hálás vagyok neki, és szerintem életem végéig az is maradok viszont ismét óriási baj történt. A rajz, melynek hátulját olvastam azonnal a karjaimban akartam őt tudni és minél hamarabb biztonságos helyre vinni, de tragédia lett a vége. Balesetet szenvedtünk és 1 hónapig kómában feküdtem, míg ő már 2 hónapja fekszik mozdulatlanul. Nagyon kérlek Lexie, szerelmem, egyetlenem, hogy ne add fel és küzdj az életedért. Mindenkinek szüksége van rád, de legfőképpen a húgodnak és nekem! Remélem, hogy hallod ezeket a sorokat, melyeket hangosan írok melletted és nem hagysz minket cserben... Légy erős és legyél újra velem!" – ezekkel a sorokkal zárta le. Immár az utolsó lap volt melyet ezekkel az érzelmes mondatokkal töltött meg. Ismét csak reménykedett. hiszen nem tudott mást tenni...