What Makes You Beautiful /H.S. Fanfiction/ BEFEJEZETT

06. Chapter

A lány már fordult volna vissza, hogy felöltözzön, mikor újra megszólalt a telefonja. Megragadta a készüléket melyen vőlegénye neve villogott. Mosolyogva húzta el a zöld gombot és szólt bele: - Jó reggelt! - Neked is szerelmem! Hogy aludtál? – hanga vidáman csendült fel a vonal másik végén a férfitól. - Csodásan! – ezzel az egy szóval jellemezte az éjszakát, de abban a pillanatban beugrottak a tegnap történtek. Mire elfelejtené, valahogy mindig visszatér. Csak maga elé bámulva jelentek meg előtte a tegnapi képek, melyen elmosolyodott, de néha a szíve kihagyott egy ütemet. Felsóhajtva fújta ki a levegőt és próbált koncentrálni arra, amit a férfi beszél neki közben, de ez nem volt sikeres. - Valami baj van talán? – tette fel kérdését aggódóan, de volt valami csalóka hangjában. Mintha hazudni készült volna. – Életem? – és ismét hallotta. Nem akart a fülének hinni, de már az életében annyian csapták be, hogy csak egy szó kiejtéséből tudja, hogy hazudnak neki. - Nem, nincs semmi. – terelte a témát, de abban a pillanatban zajok szűrődtek a háttérből a vonal túlsó végén. Már gyanakvóan hallgatott, de eleinte csak elhitette magával, hogy a munkahelyén van, de hirtelen csend lett. Túlságosan is nagy csend. Ha dolgozna, már régen hallani lehetne az irodába beszűrődő zajokat, de most nem így volt. Ezek után csak rosszabb lett, csatlakozott a csendhez egy női hang is. - Szívem, jössz reggelizni? – titokzatos női hang és a férfi lefagyva hallgatott. Várta Lexie reakcióját, mely percekkel később, de hangosan tört ki belőle. - Mark! Azonnali magyarázatot követelek, de ne próbálj meg nekem hazudni! – dühösen kiabált a telefonba, ami a másik oldalon tisztán hallható volt, mintha ki lett volna hangosítva. – Tudom, hogy nem dolgozol! Túlságosan ismerlek már! – abban a pillanatban könnyek szöktek a szemébe és hangos zokogásba kezdett. A telefont kiejtette a kezéből, melyen keresztül még beszéltek neki, de ez pillanatokkal később megszűnt. A férfi bontotta a vonalat. Akkor a lány teljesen maga alatt volt és fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. A földre rogyva sírt, de tekintetet az ujján lévő gyűrűre csúszott és akkor tört ki belőle igazán a düh. Lehúzta majd hangos kiáltással eldobta a szoba sarkába. A fejét fogva kuporodott a sarokba, de tudta, hogy ez nem megoldás. Felállva sietett az emeletre és egy bőröndöt dobott az ágyra és a szekrényhez sietve kitárta annak ajtaját és dugig pakolta ruhákkal és fontosabb dolgokkal, de mivel már elhatározta, hogy ő ide soha nem teszi be a lábát dobozokba és még pár bőröndbe kezdett pakolászni minden cuccát és a húgáét is. A gondosan bepakolt holmikat egyesével lecipelte az emeletről és lepakolta a bejárat elé. Mikor már fordult volna vissza, hogy lehozhassa az utolsó dobozt a kezével meglökte az egyik képet, ami leesett és a keret üvege darabokra tört. Egyik remegő kezével utána nyúlt és lassan felemelte. Könnyei ismét hullani kezdtek, amint megfordította a képet. A keretet félretéve a benne lévő papírdarabot darabokra tépte és még mielőtt elhagyta volna a lakást az összes képpel ezt tette, a dühét kitöltve ezen. Ismét az emeleten volt és az elmaradt dobozzal a kezében visszasietett a többihez. Szabad kezével kinyitotta az ajtót és kocsi kulcsokat kikapva zsebéből a jármű csomagtartójához lépett. A gombot megnyomva nyílott ki és helyezte be az első dobozt, visszasiettet, hogy a többi holmit is be tudja pakolni, minél előbb el akart onnan menni. Már az utolsó cuccot pakolta, mikor egy taxi állt meg a ház előtt és ismerős alak szállt ki belőle, aki egyre csak közeledett Lexie felé. A lány becsukta a csomagtartót és már ült is volna be, de ezt Mark megakadályozta. Megragadta csuklóját és bocsánatkérően tekintett a törékeny Lexie-re. -Kérlek, beszéljük meg... - mondta éppen olyan halkan, hogy azt csak ő hallhassa, de erre a válasz csak egy fejrázás volt, de a férfi még mindig nem hagyta őt elmenni. Az ölébe kapva a lányt sétált be vele a házba, persze ezt Lexie nem díjazta. Ütötte, kiabált, de mintha semmit nem érezne, fájna csak ment egyenesen a házba. Ahogy a küszöböt átlépték a férfi lerakta őt és becsukta maga mögött az ajtót. - Nézd... - kezdett bele. - Figyelj! Engem nem érdekel a magyarázatod, köztünk mindennek vége! ÖRÖKRE! – és ezzel akarta volna lezárni az egész ügyet csak, hogy ezt Mark nem hagyta annyiban. Átfonta karjait a derekán és egyenesen a nappaliba cipelte, ahol a kanapéra dobta, mintha csak egy haszontalan játék lenne. Lexie abban a pillanatban rémült tekintettel figyelte Mark minden egyes mozdulatát, nehogy valami komolyabb baj történjen. - Ha ez kell neked, hát megkapod! – és ezzel a mondattal egy nagy pofon csattant a lány arcán, kinek már nem csak rémültség, de fájdalma miatt is könnyek szöktek szemébe. – Te akartad ezt! – és egy újabb sérülést okozott a lánynak, aki csak felkiáltott és amilyen gyorsan csak lehetett menekülni próbált sikertelenül. - Ne! Kérlek, hagyj békén! – zokogott fel a lány, soha nem látta még ilyen állapotban Mark-ot, megrémisztette. - Cicám, te erőszakoltad ki magadnak! – megint ökölbe szorított kezét ütésre emelte és sorozatosan verte a lányt. Lexie tehetetlennek érezte magát, de volt egy szabaduló módszere. Egyre csak távolodni kezdett ex vőlegényétől, aki csak ördögien vigyorogva közelített felé. A falnak ütközve, nem volt hova menekülnie, de mikor már Mark is ott volt, egy hatalmas lendületű rúgás férfiasságát eltalálva. A férfi összerogyott, míg a lány az alkalmat kihasználva menekülni kezdett. Ahogy a bejárati ajtóhoz lépett kivágta maga előtt az ajtót, de mikor már kirohant volna egy nem várt személybe botlott. Meglepődött, hogy itt van, de egyben örült is, mert most nagyon nagy szükség van a segítségére. - Kérlek... - csuklott el Lexie hangja – Segíts... - és abban a pillanatban megjelent a dühös férfi az ajtóban, aki csak a lány nevét kiabálta és mindenféle mocskot mondott neki. Harry védelmezően elé állt és tekintetét Mark-ra vezette, aki csak egyre és egyre közelebb lépkedett feléjük. Mikor már csak egy lépésnyi távolság volt köztük a férfi ökölbe szorított kézzel ütésre készült, de Harold erre számított így félrelökve a lányt kikerülték. A lány a kocsihoz sietett, miközben a két fiú lerendezik egymás között. Lex túlságosan is gyáva volt ehhez, inkább hagyta rájuk, de tartozott megmentőjének így egy hatalmas fadarabot vett kezébe és visszasietett várva a megfelelő alkalomra. Harry kitért még pár ütés elől, de egy gyors mozdulattal hasba ütötte a férfit ezzel jelezve a lánynak, hogy most ő jön. - Most! – kiáltotta el magát mire a lány háton ütötte Mark-ot ezzel ő a földre került. A két fiatal elmenekült, de valami mégis azt bizonyította, hogy ennek még koránt sem van vége. - Még nincs vége Lexie! – ordított utánuk és ez már teljesen biztossá tette a helyzetet. Mivel a lány ilyen állapotban képtelen volt vezetni ezért is Harold, a megmentő utasított az anyósülésre. Lex ránézett a mellette ülő fiúra, akinek tekintetével találkozott és egy halk „köszönöm" – öt mondott. Ezzel a szóval percekig csend uralkodott a kocsiban, míg nem Harry törte azt meg. - Sajnálom, ami történt. – sajnálkozott, de a lány továbbra sem szólalt meg. Valamit ki kellett találnia, hogy a lány életét mentse ezzel és azt tartotta a legjobbnak, ha odaköltözik hozzá. Fontos volt számára és örült volna annak, ha vele van, meg nyugodtabb is lenne, ha tudná, hogy biztonságban van. - Kérlek, itt fordulj le... - utasította a lány. – Az iskolánál álljunk meg. – Harold vette az utasítást és az iskola parkolójába leparkolt majd a lány felé fordult. - Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani és túlságosan is hirtelen jön, de... - kezdett bele, aminek Lex reakciója csak egy kikerekedett szempár volt. – De sokkal nyugodtabb lennék, ha nálam laknátok. Tudnám, hogy biztonságban vagytok... - a lány erre nem tudott mit mondani csak ült ott és abba a megbabonázó smaragdzöld szempárba tekintett várva valamire...