Lakbérbe adott bizalom /Yoonmin/ /befejezett/

7. fejezet

A nagy barátságunk kitartott egész hétvégén. Vasárnap segítettem Yoonginak a konyhában, és egész sokat beszélgettünk, én pedig már kezdtem azon gondolkozni, hogy mikor nem figyeltem, Yoongit kicserélték az űrlények, mert esetleg az előző selejtes példány volt.

Hétfőn, mikor felébredtem, Yoongi már nem volt otthon. Tudtam, hogy dolgozni ment, ugyanis minden nyáron dolgozott mindenféle helyen, ahová éppen beosztották. Volt ő már egy csomó helyen pakolni, boltban árcímkéket ragasztani a dolgokra, egy idős néninél gazolni és hasonlók. Szóval nem túl izgalmas, de ilyen az egyetemi diákmunka.

Én egész nap otthon untam az agyam, és mindenféle értelmetlen dolgot ettem, hátha attól elmúlik az unalmam. Persze ez nem történt meg, szóval próbáltam valami filmet is nézni, de persze az sem kötött le, így a végén maradtam az értelmetlen telefonozásnál.

Délután négy óra után hallottam, hogy hazaért Yoongi, de be sem jött a szobámba, hogy köszönjön. Gondoltam, biztos fáradt, szóval először nem zargattam, de végül úgy döntöttem, ha ő nem köszön nekem, akkor majd én köszönök neki.
Kimentem a szobámból, és az ő szobájához léptem, majd óvatosan bekopogtam. Benyitottam az ajtón, és  benéztem, majd beléptem a szobába, mert Yoongi felnézett a laptopjából, és béna lett volna, ha ezek után nem merek bemenni.

Nem igazán érdekelte a jelenlétem, azonnal vissza is nézett a laptopjára, szóval odamentem hozzá, és leültem mögé, majd derekánál átöleltem őt, és állam vállára helyeztem.
-Milyen napod volt? – pillantottam rá szemem sarkából, mire ő csak morgott egyet. – Ez nem hangzik túl jónak – húztam el a szám.
-Nem akarsz békén hagyni? – morgott, de nekem eszem ágában sem volt elengedni őt. – Azt beszéltük, hogy ha szar a kedvem, nem zaklatsz – tette hozzá.
-Mi történt? – kérdeztem, továbbra sem figyelve arra, hogy ő mit akar.
-Ahová a héten be vagyok osztva, egy szar hely. A főnök egy fasz – morogta. Yoongi olyan tipikusan, összetéveszthetetlenül képes morogni... Állandóan morog mindenért.
-Hm – hümmögtem, és a laptopjára vezettem a tekintetem. – Mit csinálsz? – zaklattam tovább.
-Jimin, kérlek – sóhajtott fel idegesen.
-Jó, akkor csendben maradok, csak hadd öleljelek tovább – mondtam, és arcom vállába fúrtam.
-Kurvára idegesít a jelenléted – mondta, mire én nyafogtam egy sort. – Menj ki, kérlek, amíg még szépen kérem! – tette hozzá.
-De... - kezdtem volna, de ő közbevágott.
-Jimin, hagyj már békén, és menj már a saját dolgoddal foglalkozni! Nem igaz, hogy nem tudod felfogni, hogy ha az ember ideges, nincs szüksége társaságra, főleg nem egy ölelésmániás buzira! – emelte fel a hangját, de utolsó szavait azonnal meg is bánta. Csak ezzel az a probléma, hogy a kimondott szavakat már nem lehet visszavonni.

Elhúzódva tőle elengedtem őt, és rezzenéstelen arccal álltam fel az ágyáról.
-Ne-Nem úgy értettem – próbált mentegetőzni, de késő volt, ezekkel a szavaival a lehető legjobban megbántott. Tudtam, hogy Yoongi képes hülyeségeket mondani meggondolatlanul, amikor rossz a kedve, de nem számítottam arra, hogy ennyire meg tud bántani.

Kiléptem szobája ajtaján, és abban a pillanatban utat engedtem könnyeimnek. Ahogy pedig beléptem a szobámba, azonnal az ágyamra vetettem magam, és zokogni kezdtem.
Volt egy párnám, amit én csak sírós párnának hívtam. Egy egyszerű, kerek, fekete párna volt, de mindig azt öleltem magamhoz, ha valamiért szomorú voltam. Ezt tettem aznap is. A párnámat magamhoz ölelve folyamatosan csak zokogtam.

Fájdalmas dolog, amikor egy meleg srácot buzinak hívnak... De annál fájdalmasabb nincs, amikor egy olyan személy teszi ezt, aki fontos számodra. Akkor is fontos, ha te számára csak egy „ölelésmániás buzi" vagy.

————————————-——————————————
Hehe 😇

2021.01.04. 13:00