Lakbérbe adott bizalom /Yoonmin/ /befejezett/

8. fejezet

Már vagy tíz perce csak feküdtem az ágyamon és zokogtam, amikor kopogást hallottam. Próbáltam visszafojtani a sírásom, de egy másodperc múlva újra kitört belőlem a zokogás, így nem tudtam annyit se mondani, hogy ne jöjjön be az illető... Aki eléggé egyértelmű volt, hogy Yoongi.

Fél perc sem telt el, mikor éreztem, hogy valaki – aki továbbra is Yoongi volt, csak ugye ezt nem láttam, mivel a fal felé fordulva, csukott szemekkel zokogtam – lefeküdt mellém az ágyra, és karjait körém fonta. Erre én csak összébb húztam magam, szóval szinte már magzatpózban feküdtem az ágyamon, még mindig a párnámat magamhoz ölelve.

-Sajnálom – hallottam Yoongi hangját közvetlenül mögöttem, de persze ez nem igazán volt rám hatással. Ennyivel nem lehet elintézni ezt a dolgot. – Ideges voltam és hülyeséget mondtam. Ez jellemző rám. Tudom, hogy a kimondott szavakkal már nem igazán tud az ember mit kezdeni, de bűntudatom van, amiért ennyire megbántottalak – tette hozzá.
-Szóval csak a bűntudat miatt jöttél? – kérdeztem, néhány pillanatra abbahagyva a zokogást, de az több időt nem is hagyott. Olyan volt, akár a hullámzás. Néha nem érkezik egyetlen hullám sem a partra, de néhány pillanat múlva erőteljesen lecsap a következő.
-Nem – válaszolta egyszerűen, majd ki is fejtette válaszát. – Azért jöttem, mert nem szeretem, amikor sírsz.

Kis ideig csak feküdtünk az ágyamon, és a zokogásomon kívül más meg sem törte a szoba csendjét.

-Igazából... jogosan mondtad – szólaltam meg végül. – Mondtad szombaton, hogy ha ideges vagy, ne zaklassalak, én mégis ezt tettem. Emellett... tényleg egy... buzi vagyok – mondtam ki nehezen.
-Dehogy vagy az – vágta rá gyorsan, miközben felkönyökölt az ágyon, és kezével, amivel addig engem ölelt át, kisöpört egy tincset az arcomból. – Az igaz, hogy megszegted, amit megígértél szombaton, de ettől még nem volt jogom ilyet mondani neked. És még csak nem is volt igaz, amit mondtam – nevetett fel keserűen. – Nem vagy ölelésmániás buzi. Csak hülye vagyok, és nem gondolkozok, mielőtt beszélek. Más barátaimat bármivel sértegethetem, nem gondolkoztam el azon a tényen, hogy téged ezzel mennyire meg lehet bántani. Sajnálom. Tényleg – mondta, majd lehajolva hozzám egy apró puszit adott arcomra.
-Tényleg a barátodnak tartasz? – néztem rá. Engem egész mondandójában ez az egy dolog kötött le a legjobban.
-Persze – mosolyodott el halványan. – Jobban vagy? – Erre én csak bólogattam párat, miközben letöröltem a könnyeimet.

-Soha többé nem megyek oda hozzád, mikor hazaérsz a munkából – fordultam be újra a fal felé, játszva a sértődöttet. Ezen ő kissé felnevetett.
-Hogy tudnálak kibékíteni? – kérdezte, miközben újabb tincset söpört ki az arcomból.
-Nem tudom. Sehogy – válaszoltam, és biztos vagyok benne, hogy egy durcás kisgyerekre hasonlítottam akkor.
Erre hyungom újra arcomhoz hajolt, és mégegy puszit adott arra.
-Ezt viszont meg tudnám szokni – motyogtam, mire ő felnevetett, és visszadöntötte fejét az ágyra, majd ismét átkarolt, és homlokát hátamnak döntötte.

-Egyébként... - szólalt meg újra, néhány másodperc csend után. – Azt hiszem, egészen megkedveltelek. Aranyos vagy, vicces, és szeretem, mikor megölelsz. Ha egyszer lesz párom, kell nekem egy olyan gyerek, mint te – mondta, mire én szélesen elmosolyodtam, de persze ezt nem láthatta, mivel háttal voltam neki. – És most biztos vagyok benne, hogy mosolyogsz, amit imádok látni – kelt fel kissé, hogy ismételten lássa az arcom, én pedig azonnal elkomolyodtam. – Na~ - vett fel egy kissé nyafogós stílust, mire én nem bírtam tovább tartani magam, halkan felnevettem. Yoongi mosolyogva nézett rám néhány másodpercig, tudtam, hogy valamilyen szinten boldoggá teszi az, hogy nem haragszom rá igazán. Hiszen hogyan tudnék rá haragudni?

A következő pillanatban viszont olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Yoongi hirtelen két oldalról megfogta arcomat, maga felé fordított, és ajkait enyémekre tapasztotta.
Először teljesen le voltam sokkolva, és csak néztem magam elé, de körülbelül három másodperc után felfogtam, hogy mondjuk csinálnom kéne valamit, így lehunytam a szemeimet, és visszacsókoltam.

Csókunk körülbelül tizenöt másodpercig tartott. Nem volt benne semmi szenvedély, csak egy egyszerű csók volt, az én szívem mégis olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból.

-Sajnálom – mondta halkan, mikor elváltunk egymástól, és kinyitottuk szemeinket. Arca továbbra is közel volt hozzám, maximum 7 centi választott el minket egymástól.
-Túl sokszor kérsz bocsánatot – mosolyodtam el halványan, mire ő is elmosolyodott, és elhúzódott tőlem.

-Oké, én most... visszamegyek a szobámba – állt fel az ágyról, miközben zavartan megvakargatta a tarkóját, majd már ki is nyitotta az ajtót, amikor utána szóltam.
-Kéne csinálni egy képet, és bekeretezni, arról, hogy zavarban vagy – mondtam vigyorogva, mire ő visszafordulva bemutatott nekem, és kiment az ajtón, én pedig nevetve dőltem hátra az ágyamon.

Szerintem nem is kérdés, hogy ezek után egész este letörölhetetlen vigyorral mászkáltam a házban.

———————————————————————————

Aish, már megint túl gyorsra vettem a figurát 😂

Szerintem nem lepődtök meg, ha azt mondom: Ez egyáltalán nem volt betervezve 😂😂😂😂😂😂

2021.01.04. 23:34