𝐀𝐥𝐨𝐧𝐞 - 𝐏.𝐌.

35. rész

⋆Epilógus⋆

Reggel az ébresztőmre keltem. Félálomban kikapcsoltam, majd szememet nagyra nyitva bámultam a kijelzőt. Szeptember 1, 6:00. Körbenéztem, és a szüleim házában lévő szobámban keltem. Mi az Isten?

- Oké, biztos csak álmodom - gondoltam, majd visszadőltem a párnára.

Egy kis idő után viszont egy női hang ébresztett újra.

- Kicsim, ne aludj vissza, el fogsz késni az első nap - simította meg az arcomat, mire automatikusan kinyitottam a szemem.

- Mi a szar?! - visítottam, majd azzal a lendülettel le is zakóztam az ágyról.

- Lia, jól vagy? - nézett le rám... Anyám. Igen, Anyám alatt Anyámat értem. (aka matek tanár)

- Jézus szent ereje, te meg mit keresel itt? - kérdeztem nagyra nyílt szemekkel, miközben feltápászkodtam.

- Tessék? - nevetette el magát.

- És én mit keresek itt? Hol van Faith? Miért vagy ilyen kedves, és hova tűnt a led? - néztem körbe miközben rohamosan áradtak belőlem a kérdések.

- Ezekre a kérdésekre most megpróbáljak válaszolni, vagy inkább ne? - húzta félmosolyra a száját. - Egyáltalán ki az a Faith?

- A baráto... volt... barátom nővére - telt meg könnyel a szemem.

- Barátod? Miről beszélsz? Tegnap még itt nyafogtál hogy mennyire utálsz szinglinek lenni! Éjszaka bepasiztál? - kezdett el jóízűen nevetni, majd mikor látta hogy könnyeim rohamosan folynak végig az arcomon, abbahagyta. - Valami rosszat mondtam, Kincsem?

- Mivan? - fakadtam ki. - Azt sem tudom miről beszélsz! Nem láttalak több hónapja! És amúgy tegnap este itt sem voltam! Kóvályogtam random utcákban majdnem egész éjszaka! - bőgtem, majd amint ezeket a mondatokat kimondtam, belémhasítottak az emlékeim.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

- Bejöhetek, Édesem? - hallottam Anyu hangját.

- Gyere - szipogtam az ágyamon ülve.

- Jaj Drágám, mi a baj? Miért sírsz? - ült le mellém.

- Uh-utálok szingli lenni! - tört ki belőlem a sírás. - Megöl az egyedüllét! Szükségem van valakire! Valakire aki szeret!

- Hé, mi Apukáddal nagyon szeretünk!

- Tudom, de... de az azért más - mosolyodtam el keserűen.

- Tudom, most úgy érzed az a világ legfontosabb dolga, hogy legyen barátod, de hidd el nem olyan fontos az! Ráér még, és majd ha eljön az ideje, lesz. Hidd el! - mosolygott rám, majd ölelésre tárta karjait, amibe szorosan belebújtam.

- Tényleg így gondolod? - töröltem meg a szemeimet.

- Tudom, Kicsim. Tudom.

- Hát... hát akkor jó - fújtam ki az orromat. A következő pillanatban egy kopogás hallatszott az ajtóm irányából.