𝐀𝐥𝐨𝐧𝐞 - 𝐏.𝐌.

1. rész

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Na hali!
Lia vagyok 16 éves, és lelkileg nem egészen oké. Anyám elhagyott minket 3 éves koromban. Apa nevelt. Eddig New Jersey-ben laktunk, de Apu kapott egy – ha ez egyáltalán lehetséges –  még jobb álláslehetőséget Charlotte-ban, ami miatt oda kellett költöznünk. Imádok énekelni, habár nagyon régen tettem ezt emberek előtt. Öhm... ennyit rólam.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Szeptember 1. A világ legrosszabb napja. Pláne ha új környéken, új emberek között kell kezdened egy újabb szenvedésekkel teli iskolaévet. És igen, nem véletlenül mondom ezt, mivel velem is ez van. 1 hete költöztünk Charlotte-ba. Hát... mit ne mondjak... már most jobb mint New Jersey valaha is volt. Ezt onnan is tudom, hogy amint beértem a suliba nem kezdett el piszkálni a portás. Az előző sulimban már az első nap kinézett magának a portás, és minden nap csesztetett. De nem, ez a tag egész kedves volt. Köszönt, megmondta melyik terembe menjek, és úgy ennyi. Na jó, leszállok a portás bácsiról, kicsit sokat meséltem róla.
Csengetésre be is estem a termembe, amit nem volt nehéz megtalálni, mivel fél méteres betűkkel rá volt írva, hogy 12.B. Most lehet, hogy páran elgondolkoztatok, hogy ha 16 éves vagyok, hogy lehetek végzős. Nos, a válasz roppant egyszerű: Apa és az óvodám úgy ítélték meg, hogy elég érett vagyok ahhoz, hogy 5 évesen kezdjem az iskolát. Ígyhát a normálisnál egy évvel korábban mentem első osztályba.
Októberben leszek 17, szóval igazából annyi az egész, hogy ha 2 hónappal előbb születek, úgymond "én is rendes korban kezdtem volna az iskolát".

Amint beléptem a terembe, hirtelen minden szem rám szegeződött.

- Gyerekek, figyeljetek egy kicsit! Ma új tanuló érkezik hozzánk! Gyere be, Lia! - intett egy középkorú férfi a tanári asztal mögül. - Ülj csak le oda, Payton mellé!

Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki lehet az említett személy, mivel összesen egy üres hely volt. Ledobtam a táskámat a pad mellé, és hanyagul levágódtam a székre.

- Rendben. Lássuk csak... oh, bocsáss meg, Lia. Felállnál és mondanál pár szót magadról?

- Hát persze... - mondtam unottan, miközben feltápászkodtam a nem kifejezetten kényelmes ülőhelyemről. - Lia Clark vagyok, 16 éves. Szoktam néha deszkázni, de csak hobbi szinten. A tanároktól előre is elnézést kérek, én amolyan visszapofázós mezei gyermek vagyok. Emiatt tényleg bocsi. Öhm.. szeretek... szeretek énekelni. Ennyi. - rövidke monológom végén a mellettem ülő, engem bámuló fiú szeme felcsillant. - Oké, mostmár leülhetek? Igazán nem éri meg a drága idejét az én életem kidolgozásával töltenie - váltottam át gúnyos hangnembe.

- Persze, köszönjük, Lia - válaszolt az ofő – mint ahogy később kiderült, Mr. Adams –  miközben érdeklődve nézett rám.

- Igazán semmiség - egy erőltetett mosollyal az arcomon visszahuppantam a székemre. Ezután Mr. Adams elkezdte mondandóját amit a tanárok minden év elején ledarálnak. Csak a szokásos.

Miután nagyjából kényelmesen elhelyezkedtem az alattam lévő négylábú, kemény fa bútoron, éppen készültem elaludni, amikor valaki megbökte a karomat. Felnéztem a padról, és Payton egy cetlit tolt elém. Ez állt rajta: szóval Lia, ugye? majd lóghatnánk együtt suli után, ha van kedved. én amúgy Payton Moormeier vagyok.
Ránézten a srácra, aki csak mosolyogva nézett. Rövidre fogva a választ, nem törődve mondandója első felével, ennyit írtam vissza: jó neked. Egy pillanat múlva egy újabb üzenet állt rajta. akkor ezt vehetem nemnek, ami a délutánt illeti? :(
Fejemet rázva jegyeztem le a fejembe pattanó, nem túl kedves gondolatomat. no shit, Sherlock. ezt magadtól logikáztad ki? kérsz nobelt, tesó? Ezután ajkát kisgyerekes módon lebiggysztette, majd ráfirkantott egy gyors választ a papír másik oldalára. talán majd holnap :(((
A szememet forgatva toltam vissza a papírt, válasz nélkül. Könyökével oldalba bökött, mire ráemeltem tekintetemet.

- Mi az? - tátogtam.

- Gonosz vagy - artikulált összeráncolt szemöldökökkel, majd elmosolyodott. Alsó ajkamba harapva tartottam vissza nevetésemet, közben fejemet rázva.

A nap többi része unalmasan telt. Megkaptunk vagy 20 kiló tankönyvet, 3 órán keresztül Mr. Adams zagyválását hallgattuk, és desszertnek még negyed óra hegyibeszédet az igazgatóhelyettestől, és háromnegyedet az igazgatótól.
Szinte áldás volt belépni a házba.

- Szia Apa, megjöttem! - kiáltottam el magam.

Nem érkezett válasz, amit először furcsálltam, mert megszoktam, hogy az előző munkahelyén csak délután 3-9ig dolgozott, de aztán rájöttem, hogy ezen az új helyen reggeltől estig.

Szóval fogtam magam, és felmentem a szobámba. Megjegyzem, ez is szokatlan számomra, mivel az előző lakásunk 1 emeletes volt. Ez meg 2.

Elhevertem az ágyamon, és éppen a körlevelet olvastam, amit az ofő küldött, mikor beugrott egy messenger ablak.

*Payton Moormeier integetett neked*

Sziasztok!
Új könyv! Végre!
Hálelújááá!
Ugye? Szerintem is.
Na, remélem azért ez a könyv is tetszeni fog nektek, annak ellenére, hogy ez már nem M&M-es.
BUÉK MINDENKINEEEEK!🥳🥳
Puszi❤