𝐀𝐥𝐨𝐧𝐞 - 𝐏.𝐌.

31. rész

- Mi? De... mi? Neh.. neem! Nem nem! - ráztam a fejemet egyfolytában, miközben rohamos tempóban járkáltam fel s alá a nyitott bejárati előtt. Mindenki ott volt a házban, akit vártam. Csak éppenséggel várakozott egy ember az ajtóban, akit a hátam közepére sem kívántam. - Nem, te biztos hogy nem teszed be ide a lábad!

- Talán a te házad? - vonta fel a szemöldökét Cox, miközben a vállamat meglökve belépett a házba.

Igen, Daniel Cox. Az a Daniel Cox, akit megesküdtem hogy szétverek ha még egyszer meglátom.

- Cox... - kezdtem fenyegetően.

- Ééén - vékonyította el a hangját, így kifigurázva engem.

- Na nemtom mit keresel itt tesóm, de most jön az a rész, hogy elhúzol innen az anyádba ha jót akarsz magadnak! - jött ki a konyhából Payt, aki csak most hallotta meg hogy itt van Cox. Szemei szikrákat szórtak. Kicsit ijesztő volt...

- Miért, mi lesz ha nem megyek? - gügyögött alsó ajkát lebiggyesztve.

- Cox, esküszöm én verlek bele a betonba ha nem mész el! - emeltem fel a hangomat. Ha lehetne szemmel ölni, Daniel már rég halott lenne.

- Jaj de megijedtem! - tette a szája elé a kezét a szemét forgatva.

- Takarodj innen amíg ilyen szépen mondom! - lökte ki az ajtón.

- A kurva anyádat! Azt lökdösd! - szorította ökölbe a kezét Daniel. (író ~ ha már magyarul írom a könyvet, legyen már benne anyázás:) ~ író)

- Mondd ezt még egyszer és meglátod hogy mi lesz! - húzta magához a pulcsijánál fogva.

- Hé hé hé! Ne csinálj hülyeséget! - fogtam meg a karját, mire elengedte Coxot.

- Amúgy békével jöttem. Nincs harag. - vigyorgott önelégülten

- Nincs harag? Tényleg? Örülök hogy te ezt így eldöntötted! - néztem a szemébe. - De felfogtad hogy mit tettél? Tudod te, hogy milyen érzés volt? 1, semmiből a nyakamba zúdult, hogy a "szerető Édesanyám", akit 13 évig annyira sem érdekelt a lánya, hogy bármi életjelet adjon magáról, kiderül hogy a matek tanárom. 2, éheztettek és vertek, bár ez igazából senkit se érdekeljen, nem nagy szám. És végül, de rohadtul nem utolsó sorban 2 kicseszett hétig nem tudtam semmit a barátomról, mert a telómat is elvették, tehát minden este sírógörcs közben aludtam el. - gyűlt meg könnyekkel a szemem. - De ezek ellenére örülök, hogy "nincs harag".

- Na jó te szarházi takarodj innen! Most! - húzott a mellkasához Payt.

- Ne, hagyd! - töröltem meg könnyes szemeimet. - Ha képes bocsánatot kérni, akkor maradhat. Nem bánom. - bámultam a földet.

Most páran biztos nem értitek hogy ezt miért mondtam. Ez azért lehet így, mert erről még nem beszéltem nektek.
Van egy olyan tulajdonságom, amit akárhogy is próbálom, nem tudok megszabadulni tőle. Pedig nem ártana. Ez pedig nem más, mint hogy nem tudok sokáig haragudni valakire. Túl hamar megbocsájtok, vagy ha nem is megbocsájtok, de megadom a lehetőséget az embereknek hogy bocsánatot kérjenek, mielőtt megérdemelnék. Ez most így elsőre lehet, sőt, biztos hogy furán hangzik, de igaz.

Például tekintsünk csak vissza arra a a szép szeptemberi napra, amikor Payt életemben először csókolt meg, majd másnap leribancozott. Eleinte nagyon kivoltam rá, de a nap végére már megint jóban voltunk. Megbocsájtottam neki. És nem csak azért, mert már akkor is szerettem. Hogy ezt honnan tudom? Nos. Szeretem Daniel Coxot? Nem, nem szeretem. Nagyon nem. De mégis most ahelyett, hogy elküldtem volna az édes anyukájába, megadtam neki a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjen. És tudom, hogy ha már egyszer ezt teszem, és az illető "él a lehetőséggel" és bocsánatot kér, akkor utána mindenképp megbocsájtok neki. És ha most azt gondolod, hogy ez egy tök jó tulajdonság, és nem érted miért rinyálok, akkor tévedsz, és látszik hogy neked – szerencsédre – nincs meg ez a tulajdonság.