𝐀𝐥𝐨𝐧𝐞 - 𝐏.𝐌.

3. rész

Amikor kicsengettek, megindultam az ajtó felé, de elbambultam, így véletlen nekimentem a tanárnőnek.

- Elnézést! - mondtam

- El van nézve - mondta unottan. - Egyébként magának is viszont látásra, Miss Clark! A szülei nem mondták még magának, hogy illik köszönni a nálunk idősebbnek?! - oktatott ki, majd kiment.

Én meg kishíján összeestem.
De! De, igenis mondták nekem! Igen, régen nap mint nap elmondta Anyám!
Szinte záporoztak az emlékek a gyerekkoromból. Egyszer csak homályosodni kezdett a látásom. Megszédültem, és ha Payton nem kap el gyorsan, eldőlök.

- Hé-hé-hé! Megvagy? - próbált felállítani, sikertelenül. - Fal fehér vagy te lány! - mondta kétségbeesetten, majd felkapott menyasszony pózban, és elvitt valahova. Hogy hova, azt nem tudom, mert addigra teljesen elsötétedett a látásom, és megszűnt minden.

Valami rohadt kényelmetlen ágyon keltem.

- Ho-hol vagyok? - nyögtem ki.

- A suliorvosnál - válaszolt Payton, és egy kis megkönnyebülést hallottam a hangjában. - Jobban vagy?

- Izé... nem... nem is tudom - válaszoltam őszintén.

- Szerencsére nem történt nagy baj. Egy szimpla ájulás - jött ki egy kisebb szobából egy férfi. - Emlékszel a történtekre?

- Igen. - mondtam.

- Rendben. Vigyázz magadra, és igyál sok vizet, mert vízhiány is okozhatta az ájulást.

- Rendben.

- Akkor ha gondoljátok, el is mehettek.

- Köszönjük! - mondta Payton, majd odalépett az ágyamhoz. - Gyere! - nyújtotta a kezét.

- Kösz Moormeieehhhááh! - próbáltam felállni, csak hát nem igazán sikerült, mert nagyon fájt a fejem, szóval szerencsétlen gyerek nyakába estem.

- Semmiség - mosolygott, majd egyik kezemet átkarolta a nyakán, úgy segített kibotorkálni az orvosiból.

Legnagyobb meglepetésemre amint kiértünk, a kapucnis gyerek, Daniel odajött hozzánk.

- Hé, jobban vagy? - kérdezte halkan.

- Igen - válaszoltam, majd bólintott egyet, és elment.

- Na ez fura volt - jegyeztem meg.

- Ez a gyerek alapból fura! - mondta Payton.

Suli után megkérdezte, hogy hazakísérjen-e.

- Hát... ha neked nem gond... akkor megtennéd? - hát igen, nyilván nem akartam úgy kimenni egyedül az utcára, hogy néha még meg-megszédülök.

- Dehogy gond. Azért kérdeztem - mosolygott.

- Nagyon gyanús vagy nekem Moormeier! - méregettem összehúzott szemmel. - Miért vagy ilyen kedves?

- Miért ne? - kérdezte vigyorogva

- Rádhagyom.

- Akkor indulhatunk?

- Persze.

Sziaaztoook!
Itt az új rész!
Nem igazán van mondanivalóm, szóval... szóval nem mondok semmit.
Puszi❤