A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Halkan csuktam be magam után a bejárati ajtót, amikor végre beléptem a házba. Az otthonunkba. Az épületbe, ami telis-tele volt jobbnál jobb, szebbnél szebb emlékekkel. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, amikor a szobámba lépve végignéztem az összes fotón, amit az ágyammal szembeni falnál található komódra állítottam. Némelyiken mindannyian rajt voltunk, ahogy egy régi vasárnap délután a parkban fetrengtünk a földön, alattunk egy kiterített, piros-fehér kockás lepedő lett elhelyezve, ami különféle ételekkel, italokkal és megannyi édességgel volt megpakolva. Az első könnycsepp akkor csordult ki szemeimből, amikor az emellett álló fotóra meredtem. Anya – még a diagnózist megelőző időben – a kanapén, azon a régi, elnyűtt kanapén foglalt helyet, közepén, jobb oldalán elsőként Nina, utána Luna foglalt helyet, balján pedig Vince és én üldögéltünk, mind a négyen sunyi vigyorral az arcunkon. Nem tudom mit, de valamit akkor is csinálhattunk, valami olyat, ami nem volt a legjobb a szüleinknek.
Megdörzsöltem az arcomat és ha az összes fotót nem is, néhányat akkor is bele dobtam a sporttáskáim egyikébe. Fogalmam sincs pontosan mi vár rám, ha egyszer beülök abba a hatalmas, fekete terepjáróba Philip mellé, de van egy olyan érzésem, hogy nem sok jó. Sőt. Szinte semmi jó. Hogy is lehetne bármi jó, ha az egész alapjáraton úgy kezdődött, hogy megvett. Fizetett értem, képes volt letenni tízezer dollárt egy asztalra, ami abban a bárban volt található, amiben én már tíz éve dolgoztam. Azt hittem Ray nem fog megszólalni, sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg ellenkezni fog.
Francokat. Ideje lenne rájönnöm, hogy az én életemben felbukkanó férfiak egy idő után mind hátat fordítanak nekem. Az öcsém az egyetlen, aki eddig nem tette meg ezt. Szerintem már csak idő kérdése és..
– Rosalie?
Elkerekedett szemekkel ugrottam meg, amikor az éppen emlegetett személy hangját hallottam meg a hátam mögül. Az ágyamon ült, fekete pólót és alsónadrágot viselt, a tőle már nagyon is megszokott pizsamát tulajdonképpen. Persze Luna és Nina állandóan könyörögnek neki, hogy legalább a közös hétvégi reggelihez vegyen fel magára valamit, de Vincenzo olyan mint én. Mint mi mindannyian. Makacs, öntörvényű és olyan, aki talán soha, senkinek sem fog fejet hajtani.
– Vince – fordultam felé, de más egyébre nem futotta tőlem. Csak álltam ott, mint valami szobor és azon imádkoztam, hogy a rám kint váró férfiak egyike se akarjon bejönni a házba. Az olyan lavinát indított volna el, aminek a végére nem vagyok kíváncsi. A legkevésbé sem. – Miért nem alszol még? Csak három óra.
Megvonta vállait, aztán kinyújtotta kezét és felkapcsolta az éjjeliszekrényen található villanyt. Szemeit legelőször lehunyta, majd szépen lassan nyitotta ki azokat, időt hagyva nekik az alkalmazkodáshoz. Aztán végignézett rajtam és azonnal kiugrott az ágyból. – Te...ez mégis mi?
