A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
¡ a fordítások a Google-fordítótól származnak, ha valami esetleg hibás, azt előre is sajnálom és ha bárki tudja a helyes fordítást – kérem szóljon, örömmel javítanám ki! •••
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Mindenki minket nézett.
Nem, a nézett, az kifejezetten enyhe kifejezés arra, ahogy a hatalmas beltérrel rendelkező házban lévő emberek mindegyike nagyra nyílt szemekkel fordult felénk, akadt meg a mozdulatsora kellős közepén vagy éppen zúgott le kis híján a lépcsőn, amikor észrevett minket. Philip úgy tűnt a legkevésbé sem zavartatja magát, de engem egy kissé megfagyasztott a hirtelen és nagy figyelem, aminek egyértelműen a középpontjában álltam.
És az is biztos, hogy amikor azt mondtam, hogy szívesen hasonlítanék a napra, akkor azt nagyon nem így gondoltam. Egyáltalán nem.
Az erejének, annak örülnék, nagyon is, na de annak, hogy mindenki tekintetét kivívja magának? Nem. Arra nincs szükségem.
– Olyan feszült vagy, hogy komolyan nem tudom elképzelni hogyan tudsz minden este férfiak előtt táncolni. Lámpaláz nélkül – csúsztatta tenyerét a derekamra, közelebb vonva magához, így testem bal oldala az ő jobbjához préselődött.
– Az más. Teljesen más. És örülnék, ha nem taperolnál. Igazán.
Elnevette magát, amitől egész testemen végigfutott a hideg, amit ő a kabátomnak köszönhetően nem vett észre. Különben is, szerencse, hogy az egyáltalán rajtam van. Bizonyára futótűzként terjedne a hír arról, hogy a főnök öccse egy a kelleténél jóval többet mutató ruhába bújtatott vadidegent hozott haza magával. Már így is biztos vagyok benne, hogy az öt emeletből legalább három tudomást szerzett az érkezésemről. Meg mernék rá esküdni, hogy valamelyik takarítónő kezében nég egy telefont is láttam.
– Nem taperollak – motyogta. – Csak lelki támaszt nyújtok. Díjazhatnád.
– Tudod mit díjaznék úgy igazán? – fordítottam felé fejemet dühösen pillantva rá. Nem reagált semmit kérdésemre, csak előre meredve folytatta a lépcsőfokok megmászását. – Ha hagynád, hogy haza menjek és elfelejtsük ezt az egészet.
Elmosolyodott, de ez megint az a cinikus, engem lekicsinylő mosolya volt. Amit egyre jobban szerettem volna letörölni a képéről.
És amilyen ideges már amúgy is voltam, ez tulajdonképpen igazán elképzelhető cselekedet lett volna. Szinte éreztem a mélyről feltörekvő vágyat, hogy valamelyik tenyerem az arcán csattanjon, de visszafogtam magam, amikor ujjai a kabátomon keresztül is belemélyedtek húsomba.
– Ezzel csupán csak annyi a baj.. – sóhajtott teátrálisan megcsóválva a fejét, majd folytatta: – ..hogy a bátyám tényleg kiváncsi rád. Pláne azóta, hogy elmeséltem neki, mik történtek köztünk tegnap éjszaka abban a klubban. Jó, mondjuk ez a rész annyira nem érdekelte, de a táncos fele annál inkább. Kevés a táncos lány a háznál, kellenek az újoncok, akik hoznak egy kis színt a látogatóink itt töltött napjaiba. Szóval felejtsd el. Maradsz és kész. Ha pedig szökni próbálnál..
