A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Tiszta lappal kezdeni nem egyszerű. A múlt árnyai, hosszú, sokáig nyúló karmai a nap bármelyik részében képesek utolérni, képesek magukba szippantani, elfeledtetni veled mindent, ami éppen akkor jó az életedben. Mindent, amitől éppen akkor jól érezheted magadat. Boldognak lenni sem mersz, mert attól tartasz, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet körülötted minden. Az egész világ, az életed – egyszerűen csak minden, ami valamiféle boldogságot ajándékozott neked és átlagos hétköznapjaidnak. Ezt a világban élő valamennyi ember így gondolja és fáj, hogy én is közéjük tartozom. Mert bár őszintén próbálkozok változtatni ezen, az eddigi életéveim és azok eseményei igen csak arra utalnak, hogy valahányszor boldog voltam, hamarosan bekövetkezett valami, amitől úgy éreztem még levegőt sem kapok.
Példának adtán, boldog voltam, amikor kiderült, hogy felvettek álmaim gimnáziumába. Kevesebb mint másfél héttel a hír után az apám csapot-papot hátrahagyva hagyott el minket, ezáltal kezembe helyezve a családunk jövőjét, a sorsát. Azóta pedig sosem tudtam igazán örülni egyes dolgoknak. Túlságosan tartottam a rossztól, attól, hogy egy aprócska szélfuvallat is elég lehetett volna, hogy aztán a magam köré épített falak lehulljanak, engem pedig elérjen a fájdalom, a küszködés és minden más, ami a rosszal jár.
De Párizs más volt. Már akkor, amikor a lányokkal közösen kerestünk egy négyünk számára megfelelő nagyságú lakást a város egyik kívülibbre eső részén. Az utolsó, harmadik emeleti lakás, négy szobával, egy fürdővel, valamint egy kisebb méretű konyhával, ami már az interneten látható képek alapján is azt kiáltotta magáról, hogy francia. Az eladó nő kedves és segítőkész volt, amíg tartottuk egymással a kapcsolatot és mindent elrendeztünk, még kipakolni is segített. Arról nem is beszélve, hogy amíg mi takarítottunk, dobozokat bontogattunk, addig ő ebédet főzött nekünk.
Egy kicsit emlékeztetett Mrs Radleyre. De épp csak annyira, hogy ne merüljek el jobban a Southamptonnal kapcsolatos emlékeim sokaságában.
Éjszaka már így is többször riadtam fel arra, hogy megint ott vagyok, annyi különbséggel, hogy nem a düh és utálat tölti be szívemet, hanem a megnyugvás és..az öröm. Főleg akkor, amikor az álmom azon részéhez jutok, melynél ő is jelen van. Hosszú haja, smaragdokra hasonlító íriszei, az állandó, mondhatni már megszokott, ing és öltönynadrág viselete..olyankor bár rémülten pattannak ki szemeim és ülök fel az ágyban, előtte nyugodt vagyok. Túl nyugodt, hogy őszinte legyek. És mostanra van egy olyan érzésem, hogy hiába nem akarom ezt hangosan kimondani és elismerni, talán...talán valóban elindult köztünk valami. Amikor lefeküdtünk egymással, lehet, hogy mindketten átléptünk egy láthatatlan korlátot, ami mindkettőnket visszatartott. Az ő korlátjának meglehetősen köze volt, van a munkájához, az enyémnek pedig ahhoz, amit már mondtam is. Nem érzem magam olyan helyzetben, hogy félelem és elővigyázatosság nélkül legyek boldog, érezzek..érezzek esetleg valamennyivel többet a megengedettnél egy személy iránt. Amikor tizennégy éves koromban az apám csak úgy eltűnt az életemből, a mindennapjaimból, az túl nagy sebet ejtett a lelkivilágomon ahhoz, hogy csak úgy kitárjam a szívem ajtaját. Túl nagy az a seb. Túlságosan nagy.
