A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Hogy az igazat mondjam, ma nem éreztem jól magam. Egyáltalán nem, pedig ha valami, akkor a tánc mindig egy jobb helyre repített, teljesen mindegy, milyen volt előtte a napom, miken mentem keresztül.
Számomra a tánc az, ami másnak például az alkohol vagy a drog. Vagy a szerencsejáték. Boldoggá tesz, miközben az egész életem romokban hever, ezért minden egyes éjszaka felbukkanok, hogy aztán órákon át váljak eggyé a hangos zenével, a falakat is megrendítő ritmussal. Nekem pedig tíz éve ez a boldogság. A hely, ahol nem rettegek attól, vajon mikor következik be a baj. Ahol nem gondolkozok, csak élvezem azt, hogy élek. Élvezem ezt az elcseszett életet.
Szembesültem rossz dolgokkal. Dios mió, tizennégy évesen az anyámnál tüdőrákot diagnosztizáltak, amikor pedig az apám mindezt közölte velem, egy tizennégy éves gyerekkel, rá néhány napra elment. Lelépett, eliszkolt, elmenekült, anélkül, hogy visszanézett volna. Konkrétan le sem szarta, hogy hátra hagy ezzel három gyereket, egy beteg nőt, a negyedik gyerekével – aki tudatlanul várta, hogy végre haza mehessen és elmesélje mi minden történt aznap az iskolában – meg aztán végképp nem foglalkozott. Csak magával. Nem tudta elviselni, hogy amit eddig anyával közösen csináltak, az most hirtelen az ő nyakába zuhant, a rengeteg dolog között pedig ott lapult a gyereknevelés. Amihez úgy tűnt, a legkevésbé sincsen kedve. [dios mió - istenem]
Fel sem tűnt, hogy az idegtől remegő testtel álltam a pódium kellős közepén, a fényeket lejjebb vették, a zene elhalkult, míg nem minden elcsendesedett.
Szemöldökeimet összevonva próbáltam kivenni, hogy mi történik mindössze néhány méterrel előttem, de csupán annyira jöttem rá, hogy valaki mozgásba lépett. Azok a rohadt fények. A mellkasom hevesen emelkedett meg, majd engedett le, de annyira, hogy hamarosan fájdalmat kezdtem érezni azon a környéken. Túl sok érzelem tömörült ebbe a táncba ma este. Az sem kizárt, hogy még akkor is táncoltam, amikor a zene már réges-rég elhalkult. Joder eso! [joder eso - bassza meg]
Nem mertem oldalra fordítani a fejemet, amikor az eddig a kanapén elterülő személy lassú, ugyanakkor hosszú léptekkel araszolt hozzám, egyre csak közeledve és közeledve. Megállt mellettem, annyira közel, hogy mellkasa és a hasa is kezemhez ért, amikor levegőt vett. Nem mertem felé fordulni, így folyamatosan az előttem elterülő fekete színpadot szuggeráltam, egészen addig, amíg ujjai végig nem siklottak izzadt, fedetlen bőrömön.
