A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
•••
Sóhajtva ült le az ajtó mellé. Hátát a fehérre lefestett falnak döntötte, mostanra megint a tőle már teljes mértékben megszokott és szinte védjegyévé vált öltözékébe bújtatott lábai kinyújtva pihentek a sötét szőnyeggel lefedett padlón. Kezeit a feje és a fal közé csúsztatta, miközben lehunyva tartott szemekkel hallgatta az ajtón tompán kiszűrődő hangokat. Legelőször csak egy elfojtott kiáltást hallott, akkor megpróbált a lehető leghalkabban behatolni a szobába, de ahogy lassan nyomta le a kilincset, az ajtó meg sem moccant. Kulcsra volt zárva. Ez volt a pillanat, amikor az ajtó melletti helyfoglalás mellett döntött és hátát, valamint kezeit a falnak nyomva hallgatta, ahogy a szobájába bezárkózott lány egymás után hallgat el és kezd keserves sírásba megint. Mindig nagy és újult erővel. Folyamatosan. Az órájára vetett pillantás után konstatálta, hogy immár lassan egy órája vár arra, hogy Rosalie megelégelje a saját maga viselkedését és kivonuljon a szobából, de egyelőre ez mindennek tűnt, csak lehetségesnek nem. Pedig nagyon szerette volna megint elkapni az életében mindent szép sorjában felforgató lány derekát, visszatolni őt a szobájába, az ajtót becsapva maga mögött és annak tolni a hátát, hogy megint átéljék azt az érzelmi hullámvölgyöt, amit a korábbi csók adott nekik.
Harrynek legalábbis ezt adta.
Egy olyan hullámvölgyet, aminek jelen pillanatban a legmélyebb pontján találta magát és nem kifejezetten volt biztos abban, hogy Rosalie segítsége nélkül képes lenne kimászni onnan. Sőt. A gondolatainak bő kilencven százaléka úgy végződik a fejében, hogy csakis Rosalie mentheti meg. Mindentől. Még saját magától és a benne lakozó sötétségtől is. Holott közben biztosra vette, hogy ha a most az ágyában síró lány megtudná ki is ő valójában, ha tudomást szerezne mindenről, ami hozzá, a nevéhez kötődik, ha tudná mi történik pontosan azokon az estéken, amikor neki a ház aljában található klubban kell táncolnia, akkor valószínű, hogy sikítva rohanna el a helyszínről. Na nem mintha most nem ezt tenné a legszívesebben. Dehogynem. Harry ezzel tisztában is volt. Teljesen. De akármennyire is tudta, hogy hagynia kéne elmenni a lányt, vissza a családjához, vissza az emberekhez, akik valóban szeretik őt és bármit megtennének azért, hogy jól érezze magát a saját bőrében, az életben, amit odafent valaki neki szánt, abban is biztos volt, hogy nem lenne képes rá.
Amikor Philip az első..nos, elég közeli találkozásuk másnapján haza tért és elújságolta neki a legújabb zsákmányát és a vele kapcsolatos terveit, hümmögve intett, hogy tegye, amit jónak lát. Talán két napra rá az öccse befutott, oldalán a lánnyal, aki eleinte egyáltalán nem érdekelte. De az idő elteltével, miután mindhárom testvére úgy kezdett róla áradozni, mintha ő maga lenne a huszonegyedik század messiása, ő azt tette, amihez a legjobban ért. Utánanézett a dolgoknak. És bár részben tetszett neki, amit talált, a dolgoknak ismét volt egy sötétebb része, ami a létező legkevésbé sem nyerte el a tetszését.
