ROSALIE

treinta y seis

  – Rosalie Salinas – állt meg előttem csípőre tett kezekkel Jackie.

Szám belsejét harapdálva hunytam le szemeimet egy pillanatra, miközben kihúztam magamat és kifújtam a bennem tartott levegőt. És talán egy kis részét annak a stressznek, amit a Styles fivérek galád módon történő felbukkanása óta érzek testemben. Felemésztő egy érzés, arról nem is beszélve, hogy hirtelen olyan, mintha ismét tizennégy éves lennék. Az a tizennégy éves lány, akinek gondolatai ismételten csak és kizárólag akörül forognak, hogy mégis mi történik az életében. Hogy mit és kinek hihet el dolgokat.

Azt már nem is említve, hogy egyre csak kezdett magába szippantani a 'mit csináltam rosszul?' kérdést körülölelő tornádó.

Megint egy olyan helyzetbe kerültem, ahol nem tudtam eldönteni, hogy mi fog történni velem, a családommal és az életünkkel. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mi történhet. Fogalmam sincs, vajon tényleg elhihetem-e mindazt, amit Philip mondott nekem a minap, ahogy azt sem tudom eldönteni, hogy mégis mit tervezhet a bátyja. Pedig mit meg nem adnék azért, hogy tudjak...akármit. Bármit.

  – Neked is szia, Jackie – mosolyogtam vissza rá kissé feszülten, leengedve az egyik vendég rendelésében megemlített kávét. – Bren, ez a kettes asztalé lesz. A négyesnél pedig fizetnének.

A nyári szünetének egy nagy részét nálunk ledolgozó egyetemista srác egy gyors mozdulattal túrt bele fekete hajába, majd felemelte a rendelés darabjaival megpakolt tálcát és nekünk hátat fordítva már el is indult az említett asztalok irányába.

– Adhatok valamit?

Felvont szemöldökökkel pillantottam ismét az előttem álló lányra, aki most csak utcai ruhájában állt a pult túloldalán, várakozó tekintettel vizslatva engem.

– Esetleg egy magyarázatot arról, hogy téged miért vesznek körbe görög félisteneket is megszégyenítő férfiak. Mondjuk. Ó, és ma este bulit tart a húgom az egyetemista barátaival. Szólhatsz a tesóidnak is, nyugodtan, de te és én ma egészen biztosan bulizni fogunk – vigyorodott el mondandója végére még szélesebben, mint azt már korábban is tette, én pedig a számat húzva kezdtem csóválni azonnal fejemet. – Nem fogadok el nemleges választ. Sajnálom – kacsintott, majd a nevemmel ellátott kis perselybe ejtett néhány eurót és levegő puszit dobva nekem hátat fordított és elhagyta a kávézót.

Én pedig csak letaglózva álltam a pult mögött, két kézzel megtámaszkodva azon, ugyanilyen állapotban meredve a mostanra régen eltűnt barátnőm után. Végül aztán a fejemet megrázva sóhajtottam és egyik kezemet farmerem zsebébe csúsztatva előhúztam belőle a mobilomat, hogy egy gyors üzenetet küldjek testvéreimnek a ma esti buli lehetőségéről. Nem lepődtem meg, amikor mindhárman szinte ugyanabban a pillanatban válaszoltak, hogy ott lesznek. Egy kicsit sem lepődtem meg.

– Rosalie, a tízes asztalnál téged várnak – csúsztatta a tálcát a pultra Bren, hirtelen betoppanva a kiszolgálópult ezen oldalára. Telefonomat visszacsúsztattam a zsebembe, majd elfogadva az elém helyezett tálcát már el is indultam a kávézónk teraszára.

Mosolyogva üdvözöltem a mostanra már engem is azonnal felismerő vendégeinket, akiknek többsége inkább volt törzsvendég, tekintve, hogy szinte minden egyes reggel itt töltenek el némi időt, a párjaikkal vagy éppen egyedül, miközben nyugalomban fogyasztják el rendeléseiket. Kissé lehajtott fejjel haladtam előre, ügyelve a lábaim előtt még rám váró utamra, hogy biztosan ne bukjak fel. Az elején, amikor dolgozni kezdtem itt, legalább négy ilyen alkalomra tudtam visszaemlékezni. Volt, hogy nem vettem észre egy táskát, egy kisbőröndöt vagy éppen egy kisállatot. Az volt a legrosszabb esésem mind közül. Jobban belegondolva pedig eszembe jutott az is, hogy azt az idős párt azóta talán egyszer sem láttam a környéken. Legalábbis nem a kávézó közelében. De az sem kizárt, hogy csak akkor jönnek be, amikor megbizonyosodnak arról, hogy én egészen biztosan nem dolgozok aznap.