A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
•••
Utáltam, amikor éreztem magamon az emberek tekintetét, de valahányszor felkaptam a fejemet, az illetők sosem tartották velem a szemkontaktust. Egyszerűen a hideg rázott sokszor, amikor a kávézót látogató férfiak úgy bámultak rám, mint egy két lábon járó friss húsra, csak mert én voltam a hely egyelten új dolgozója már évek óta. Jackie és a többiek mind a már jól megszokott és régebb óta ismert arcok közé tartoztak, én azonban új voltam.
Ez pedig mindenkinek feltűnt. Elsősorban talán azért, mert szinte én voltam az egyedüli pincér, aki túlnyomórészt angolul vette fel a rendeléseket, míg Jackie, Beau és a másik pincérek elsőként a francia nyelvet használták társalgásra. Nos, én sajnos nem vagyok az a személy, aki könnyen tanul nyelveket, ellenben két húgommal, akik néha nagy örömmel húzzák az agyamat azzal, hogy franciául kezdenek beszélni egymással a közös vacsoránk alkalmával. Vincenzo azonban legnagyobb örömömre ugyanazt a tehetséget kapta a nyelvtanulást illetően, amit én is. Mi ketten valamiért leragadtunk a 'Merci beaucoup', a 'Bonjour' és az ezekhez hasonló egyszerű kifejezéseknél. De többször is megesett már mindkettőnkkel, hogy még ezeket is helytelenül ejtettük ki.
A nyelvhasználatom mellett azonban közrejátszott még az itteni emberekkel ellentétes, sötét bőrszínem, valamint a hozzá kapcsolódó fekete hajam. Már az első itt töltött heteinkben feltűnt, hogy a női lakosok többségének vagy igazi, vagy pedig festett szőke, barna, esetleg vörös haja van, sokuk bőre pedig előbb emlékeztetett a filmekben látott frissen leesett hóra, mint bármi másra. Én azonban szöges ellentétjük voltam.
De a folytonos bámulást így is nehezen tudtam csak kezelni. A korombeli férfiak, akik a hófehér, nyakig begombolt ingeikben szoktak beülni hozzánk egy-egy hétköznap délután, hogy egymást idegesítve játsszák el a macsót. Ez a játék pedig mindössze annyiból állt, hogy egymásnak mutogatták a hatalmas, fény hatására őrülten csillogó óráikat, miközben az előtte nap éjszakai aktivitásairól meséltek fennhangon.
Ami engem illetett... Napról napra félőbb volt, hogy egyszer csak kiesnek a szemeim, ha továbbra is annyit forgatom, mint azóta, hogy akaratom ellenére is kénytelen vagyok azt hallgatni, ahogy néhány srác ilyenekről beszél, miközben valamelyikük félpercenként vetkőztet le a szemeivel.
A mai nap sem volt különb. Négyen ültek a pulthoz közeli kerekasztal körül, én pedig éppen a rendelésüket készítettem el, nem szentelve különösebb figyelmet a kávézó ajtaja feletti csengőnek, ami egyszerre többször is jelezte, hogy újabb vendégünk érkezett. Az utolsó pohár bort ráhelyezve a sötétbarna tálcára elléptem az engem kérdőn vizslató Jackie mellett, majd egyenesen a négy férfihez araszoltam, ajkaimat összepréselve, bízva abban, hogy ők sem akarnak különösebben beszélgetni velem. Mert én tényleg nem akartam szóba elegyedni velük, miközben már csak negyed óra és..
