A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Ups! Tento obrázek porušuje naše pokyny k obsahu. Před publikováním ho, prosím, buď odstraň, nebo nahraď jiným.
•••
Soha ezelőtt nem írtam még ilyen rövid, mégis ennyire lényegretörő és magabiztos levelet, mint amilyet most ejtettem bele a borítékba. Valójában fogalmam sem volt, hogy van-e egyáltalán valamennyi aprócska értelme annak, amit leírtam, de ezen meg sem lepődtem. A testvéreimmel nem szerettük az ilyen beszéd formákat. Ha nem is voltunk egy helyen, akkor sem üzenetek formájában kerestük egymást, hanem a FaceTime és a hagyományos beszélgetés mellett döntöttünk. Az évek során annyira összekovácsolódtunk, hogy egyértelműen ezt érezzük a legmegfelelőbbnek. Pláne olyankor, amikor mindhárman osztálykiránduláson voltak és esténként beszéltünk. Hetekig nem láttuk egymást, az volt a legkevesebb, hogy a hangjukat halljam, nem pedig a mindössze néhány másodperc figyelmet kérő üzenetek sorait bámuljam. Mindannyian sokkal jobban éreztük magunkat, valahányszor beszéltünk. De ezen én most változatok.
Megint.
Megint én vagyok az a személy, aki miatt egy újabb repedés esik a négyünk kapcsolatán. Nem Vincenzo és az egyetem ellen felszólaló énje, nem Luna és még csak nem is Nina. Nem. Én. Én vagyok az, aki hátrahagyva a családját bele csöppent valami olyasmibe, amiből két hét elteltével még mindig nincs olyan kiút, ami valóban lehetségesnek tűnne. Egész egyszerűen csak nincs. Itt vagyok, egy maffia karmában és ha csak egy kicsit is hallgatok a filmekre, valamint könyvekre, akkor sokkal jobban fogok járni ha csendben maradok. És akkor is, ha a fenekemen maradok. Mert se a filmekben, sem pedig a könyvekben nem történt olyan, amit én át szeretnék élni, ha esetleg megpróbálnék elszökni innen. Szinte olyannak tűnik ez, mint a lehetetlen küldetés.
– Hé.
Lágy hang érkezett a szobám irányából és töltötte be az egész, hatalmas szobát. Philip, amikor nem dobtam hozzá semmit és szavakkal sem próbáltam elhajtani, lassan szélesebbre tárta maga előtt az ajtót, mígnem hátát a falamnak döntve összefonta mellkasa előtt a kezeit.
– Sikerült végezni? – biccentett egy aprót a kezeim között forgatott fehér borítékra, amit még mindig nem zártam le teljesen.
Eddig nyitva tartottam, várva, hátha akad majd még valami, ami csak időközben jut eszembe, de mindenképpen szeretném, hogy tudjanak róla. De nem jött semmiféle utolsó utáni sugallat, úgy tűnt, amit eddig leírtam, az éppen elég.
– Nem írtam semmi olyat, amiből lehetne rátok következtetni. Tessék, ha akarod, el is olvashatod. Nyugodtan.
Értetlenség jeleit véltem felfedezni az arcán, a sötét szemeiben. Egyáltalán nem hasonlított Harryre. Az ő haja hosszú, míg Philip haja rövidre van vágva, üvölt róla a mai fiatal srácok divata, főleg a szőke tincseiről, amik a homlokába lógnak. Szemei barna színben pompáznak, de közel sincsenek olyan világosak és áthatóak, mint Harry smaragdzöld íriszei. Azokban a szemekben van valami, valamilyen érzelem, amit teljesen mindegy hányszor látok, úgy érzem soha az életben nem fogok rájönni mi az. Kiismerhetetlen és kacifántos személyisége van. Philip arca ezzel ellentétben sokkal egyszerűbben olvasható.
