A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
¡ a fordítások a Google-fordítótól származnak, ha valami esetleg hibás, azt előre is sajnálom és ha bárki tudja a helyes fordítást – kérem szóljon, örömmel javítanám ki! •••
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Reggel arra ébredtem, hogy valami hangos csapódással űzi el belőlem a nyugalom létező összes részecskéjét és az álom világom által nyújtott védelmet, amit egészen eddig nem is érzékeltem, hogy körülöttem lett volna. Viszont azt tudom, hogy valami felettébb kellemes dologról álmodtam, mert amikor nagy nehezen átfordultam a másik oldalamra, a jelenleg fekete ágynemű huzattal befedett takarót szorosan magam köré húzva, hihetetlen nagy erejű hiányérzet áradt szét a mellkasomban. Ezt pedig általában csak akkor érzem, ha ténylegesen jó és különleges volt az az álom, szóval úgy látszik, hogy hosszú-hosszú idő elteltével ismét képes voltam egy normális éjszakát magam mögött tudni.
És ebben a pillanatban érkezett meg a fejfájás. A fájdalom, amit alig néhány hete éreztem, de még akkor is kellemesebb volt. Ez..ez az érzés szabályosan úgy festett, hogy fel fog emészteni. A hangos ajtócsapódás pedig nem sokat javított a helyzetemen. Dehogy. Ha bármit is tett, akkor az nagyon maximum a fájdalmam legalább ezerszeres növelése.
– Remélem nem keltettelek fel.
Felnyögtem a hang hallatára és még jobban a párnámba fúrtam az arcomat. Ha valakivel, akkor vele aztán tényleg nem szerettem volna indítani az amúgy is fájdalmas napomat. A viselkedése érthetetlen, kibogozhatatlan, az érzésekre, amiket eddig előhozott belőlem, ugyanezen szavak igazak és mint azt már tegnap megfogadtam egy pohár koktél társaságában – ki kell őt zárnom, még mielőtt nem teljesen késő. Úgy ahogy van, a vadítóan érdekfeszítő, szexi tetoválásaival, a markolni való izmaival és a túrásra szánt hosszú hajával együtt. A szemeit pedig egyértelműen kerülnöm kell, ha valóban meg akarok szabadulni a vele kapcsolatos érzelmektől, gondolatoktól, mindentől. Mert azok a szemek, na azok nagy erővel rendelkeznek. Valami mágikus erővel, ami egyetlen pillantás után magába szippantja az embert. Teljesen, mélyen, visszafordíthatatlanul.
– Dehogy. Nem is hallottam, hogy bejöttél – feleltem összeszorítva az állkapcsomat, amikor a beszéd hatására csak még jobban megfájdult a fejem.
Lassú mozdulatokkal fordultam a hátamra, a takaró továbbra is melegen tartotta testemet, szemeimet azonban nem voltam képes felnyitni. Mély lélegzetvételekkel próbáltam helyre rázni magamat, de nagyon úgy tűnt, hogy semmiféle sikerrel nem járok. És egy darabig biztosan nem is fogok.
– Fasza. Akkor mesélj. Mégis mi a francütött beléd? Magadnál vagy? Értem én, hogy összejött ez a sok szar, de mi a faszt gondoltál, amikor egy kibaszott asztalon vetkőztél? Huh?
Erre, fájdalom ide vagy oda, mindkét szemem automatikusan nyílt fel. Megrökönyödve, sőt, leginkább sokkolt állapotban meredtem rá, ajkaim, kérdés nélkül meg mertem volna esküdni rá, hogy egy tökéletes 'o' alakját formálták, a pupilláim pedig legalább ugyanekkora bizonyossággal tágultak ki minimum a háromszoros méretükre.
