A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Amikor még másfél órával később is egyedül voltam a hotel lakosztályában, végleg eluntam magamat. Pedig ha valaki, akkor én most aztán tényleg kipróbáltam mindent, amit csak tudtam, hogy kibírjam a várakozást. Fogalmam sincs pontosan milyen hosszú egy ilyen kaliberű találkozás, de az biztos, hogy ha legközelebb tudom, hova tart, akkor vagy megkérem, hadd tartsak vele vagy pedig be sem szállok az autójába. Mert bár tényleg nem tartom magamat gyenge embernek, az biztos, hogy egyedül tölteni ennyi időt egy hotelben, telefon, laptop, minden nélkül egész egyszerűen csak nehéz. Tényleg az.
Már talán a negyedik alkalommal sétáltam körbe még egyszer a lakosztályban, bekukkantva minden egyes szekrénybe, minden egyes ajtó mögé, amikor megtorpantam a fürdőszoba ajtajában és alaposan felmértem a helyzetemet. Vagy megyek és visszafekszek az ágyra, hogy aztán a hófehér plafont bámulva semmit se csináljak, azon kívül legalábbis, hogy néha vetek egy-egy pillantást a falon található órára, hogy újfent rájöjjek – utálok várakozni. Lényegtelen hogy mire vagy kire, egész egyszerűen nem tudok várni. Valamiért nem szeretem, ha túl sok időm marad egyedül, magamra, illetve a gondolataimra.
Ezt, ha jobban belegondolok, talán az apámnak köszönhetem. Mióta ő már nincs velünk, nem szeretek gondolkodni. Egy idő után túl sok a mi lett volna, ha és a mégis miért féle szavakkal kezdődő kérdések száma a fejemben, ezek pedig mind olyan kérdések, amikre nem csak hogy nem tudom a választ, de őszintén szólva nem is akarom tudni. Tényleg nem. Az elején akartam. Persze, hogy akartam. Amikor Vincenzo befejezte az általános iskolát és a két lánnyal az oldalamon ültem a gyerekeikre büszke családok között az iskola udvarán, mindennél jobban szerettem volna megtudni, mégis hogy volt képes hátrahagyni a feleségét, a gyerekeit, azokat az embereket, akiknek a legjobban lett volna szükségük rájuk. Hogy miért nem akart ott lenni például akkor Vincenzo ballagásán, miért nem akart neki tanácsot adni a lányokkal, a randizással kapcsolatban, amikor arra került a sor az öcsém gimnáziumi éveiben. Nem tudtam felfogni ép ésszel, hogy miért nem akarta látni, ahogy a két apró lányából gyönyörű nők lesznek az évek során. Fogalmam sincs, miért nem akart ő lenni a rettegett apa, akiről elterjedt volna az a hír a gimiben, hogy a Salinas lányoknak csakis a legjobbat akarja. Érthetetlen, mi volt az az ok, ami rábeszélte arra, hogy mindezt veszni hagyja. Teljes mértékben érthetetlen.
Megmondtam, vagy megmondtam, hogy utálok sokáig egyedül maradni a gondolataimmal?
Az arcomat megdörzsöltem, utána pedig a maradék tusfürdőt is lemostam magamról, majd kiszálltam a kabinból. Vörös szemekkel néztem vissza magamra a bepárásodott tükörből és nem lepődtem meg, hogy sírtam. A víz alatt nem különösebben tűntek fel a könnyek, amik a forró vízzel összekeveredve folytak végig az arcomon és érkeztek meg végül a lefolyóba. És uram atyám, én nem hittem volna, hogy valaha lehetek ennyire dühös magamra, mint amennyire most voltam.
