ROSALIE

veintiseis

•••

•••

Két napja annak, hogy utoljára beszéltem Harryvel. Hogy utoljára testközeli állapotban voltam vele. És valahogy nem voltam képes eldönteni, hogy örültem-e a dolognak vagy éppen sajnáltam. Pedig tudtam, éreztem, hogy az eszem szerint majd' kicsattantam az örömtől, de a szívem, meg az a furcsa szorítás a mellkasomban túlságosan is arról árulkodott, hogy..hogy hiányoltam a jelenlétét az életemből. Pedig, ó istenem, mennyire nem szabadott volna így gondolkodnom. Így érezni. Egyáltalán nem szabadna ezt megengedni magamnak. Már csak azért sem, mert egyértelműen nem normális az az erő, amivel felettem rendelkezik. Először is kezdjük a ténnyel, miszerint az öccse megvásárolt, hogy aztán a közös bizniszük egyik részében dolgozzak. Ezzel, legyen ez most akármennyire is meglepő, mostanra sikerült valamelyest megbékélnem. Mármint, magával a gondolattal. Ha Philip a napjaim bármelyik pillanatában bejutást nyert a gondolataim sokaságába, már nem volt bennem az a hirtelen, csupán rövid ideig tartó düh, undor és ideg, ami az 'ismeretségünk' elején szokta beárnyékolni a lelkemet. Helyette most ott volt Harry, akivel pedig még mindig nem tudtam, mégis hogyan állunk pontosan. Mert bár a fizikai, de leginkább a szexuális feszültség adott kettőnk közt, más..más nem hiszem, hogy lenne bennünk, amiért a kelleténél sokkal könnyebben és gyorsabban szeretnénk a másik minden egyes porcikáját a lehető legközelebb érzékelni saját magunkhoz. Akárhogy is próbáltam alaposan meggondolni az eddigi tetteinket, az eddigi felhevült pillanatainkat – semmi olyan nem jutott eszembe, ami akár egyikünk részéről is többre utalna holmi érzelemmentes, gyors és világokat megrendítő szexnél. Nem voltak érzelmek, semmit sem tudtunk egymásról azon kívül, amiket ő valószínűleg Philiptől tudott meg rólam és amit én kapargattam össze a róla elejtett mondatfoszlányokból, amik arra utaltak, hogy milyen ember is ő valójában. Hogy milyen ő, amikor csak a családjával van körülvéve, azon emberekkel, akiket tényleg szeret és megbecsül, vagy milyen akkor, amikor a lelke legsötétebb részei kerülnek előtérbe, miközben hidegvérrel gyilkol, vagy kínoz.

Fogalmam sincs milyen ő valójában. És ez az, amit ő sem tud rólam. Fogalma sincs, hogy ki vagyok én valójában, még akkor sem, ha Philip esetleg egy egész aktát állított össze rólam és az életemről. Azok csak néhány papírra vetett, fekete, de leginkább üres szavak egy emberről, akinek a kifelé mutatott állapotának köze sincs a magában mélyen eltitkolt állapothoz. Amiről még a három testvérének sincs elképzelése. Ők is csak arról tudnak, amit látnak, az pedig egy az esetek túlnyomó részében mosolygós és talán boldognak nevezhető Rosalie. De az életvitele, melyben ő az a személy, aki mindig, mindenkinek ad és viszont aligha kap valamit, testvérei és beteg édesanyja szeretetén kívül, hamarosan, szépen lassan felőrli. Akkor is, ha közben minden erejét összeszedve próbálja kizárni magából ezt a mérhetetlen fájdalmat.

Kiléptem a kora reggeli, csípős levegőre, miután behúztam magam után a hatalmas bejárati ajtók egyikét. A ház bejárata előtti lépcsőn ácsorgó őrök megajándékoztak egy kíváncsi, ugyanakkor meglepett pillantással, de egy gyors összenézés kivételével nem sok másfajta reakcióval szolgáltak. Válluk felett átdobott fegyvereik hevederén igazítottak egy kicsit, miközben én utoljára meghúztam a copfomat, majd a belebújós, szürke pulóverem kapucniját a fejembe húzva siettem le a lépcsőn és a kertet átvágva futottam a homokos part irányába. Imádtam reggel futni. Ez volt az egyik olyan tevékenységem, amit már az iskolában is szerettem. Nagyon is. Jó futó voltam, szerettem is futni, ezért a testnevelés órákon mindig örömmel konstatáltam, hogy megint futni megyünk a tanárunkkal. Azonban miután bekerültem Ray klubjába, a késői, vagy éppen korai, hazatéréseim után képtelen voltam elmenni a parkba, hogy aztán lefussak még néhány kilométert. A tánc önmagában is éppen elég testmozgásnak bizonyult, szóval annyira nem aggódtam a futáson. De kétségkívül hiányzott.