A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Vincenzo a hazatérése után nem tudott a húgai szemébe nézni. Nem akart a szemükbe nézni, nem csak nem tudott. Szabályosan képtelennek érezte magát, hogy ezt tegye. Pedig aligha volt más lehetősége. Amint belépett az otthonukba, füleit már meg is csapta a tv-ből áradó halk zaj, ami feltehetőleg valamiféle bűn rossz, teljes mértékben sablon történetre alapuló film vagy éppen sorozattól érkezett. Ezen elmosolyodott. A négy testvér között még ebben is volt különbség. Amíg a három lány szerette a Vincenzo által szemétnek titulált gyártmányokat, addig ő maga leragadt az igaz történtek alapján elkészített filmeknél, a természet- és történelmi filmeknél, a dokumentációknál és a horror, thriller féle jóságoknál. Persze testvérei mindezt amennyire csak lehet megvetik, akárcsak ő az olyan sablonos filmeket, mint például a Szürke ötven árnyalata című kreálmányt. A mai napig kirázza a hideg, ha eszébe jut, hogy Nina, Luna és Rosalie a tudta nélkül mentek el megnézni a filmet a moziban. Nem azért, mert nélküle tették ezt, sokkal inkább a gondolat, hogy lány testvérei érdekeltek az ilyen...témában, volt, ami egy kicsit észhez térítette. Azóta valahányszor egy srác próbálta megközelíteni a húgai közül bármelyiket, ő első körben kipuhatolózta a csapattársainál, hogy mégis milyen szándékai lehetnek.
Lehet, hogy Rosalie tölti be a szülőszerepet az életünkben, de az én feladatom, hogy csak normális fazonok környékezzék meg a kishúgaimat. Akiknek egykor még én magam is cseréltem pelenkát és a hányásukat is letöröltem már az arcukról.
– Vince?! Az ég szerelmére, már azt hittem bajod esett! Mi volt? Megtaláltad? Bella beavatott minket, nem érdekel a hogyan procedúra, csak hogy megvan-e. Na?
Összeszorított állkapoccsal nézett végig a körülötte álló három lányon, de nem volt képes szóra bírni magát. Csak állt ott, kezei a nadrágja zsebében, kabátja lezserül lógott le vállairól, aminek egyik belső zsebében ott pihent egy levél. Csak néhány percre ment el a kocsi közeléből, hogy jobban, alaposabban megnézze azt a meglepően elhagyatott utcát, ahol a kocsit találta. Annak hátsó üléseinek egyike előtt ott hevert a fehér telefon. Szóval jó helyen járt, csak a nővére hiányzott az összképből. Dühös volt, nem, valami egészen más, aminek csak részben volt köze a dühöz. Kezei remegtek, amikor visszatért az autóhoz és a földön meglátta a fehér borítékot. Fogait olyan erősen préselte össze, hogy egyáltalán nem volt elképzelhetetlen egy esetleges állkapocstörés. Szemei vérben forogtak, mire a levél végére ért.
– A kurva életbe! – kiáltotta, elhajítva magától a nővére levelét.
Szeretlek titeket, ne feledjétek, soha, de kérlek ne keress. Mondd a rendőrségen, hogy jól vagyok, élek és virulok, Vince, de kérlek, a saját magad és a lányok jóléte érdekében, ne keress. Ígérem, hogy mindent el fogok nektek magyarázni, de csak majd ha eljön az ideje. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy igyekszem haza térni hozzátok. Amennyire gyorsan csak lehetséges. Szeretlek. Mindennél jobban, Vincenzo Salinas, ezt mondd meg a lányoknak is, kérlek. Ti vagytok életem legkedvesebb ajándékai, még akkor is, ha csak testvérek vagyunk. Hamarosan pedig újra én csinálom nektek a reggelit. Szavamat adom nektek.
