•••
•••
Mire én ismét leparkoltam az autót a felhajtón, tudtam, hogy Lunaék már otthon lesznek, ezáltal pedig abban is biztos lehettem, hogy megint nem lesz időm ledőlni egy legalább fél órás pihenőre. Na nem mintha annyira zavart volna a dolog, de mióta haza jöttem hajnalban, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem.
És ha arra gondolok, hogy éjszaka megint mennem kell a bárba, akkor izzadni kezdenek a tenyereim. Ez pedig minden, csak a legkevésbé sem jó előjel.
Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, a kocsikulcsot felakasztottam annak saját helyére és a két palackot magam után húzva bevonultam a nappalinkba. Ami, az évek során nem sok, de azért egy-két változáson mégiscsak átesett. Két évvel ezelőtt lecseréltük a bútorokat, Luna és Nina kiválasztották az új függönyöket, amikhez aztán egy jól illő festéket is találtak. A festés aztán természetesen Vince és az én feladatom lett, de kétség sem fér hozzá, hogy így jártunk a legjobban.
A két lánynak ugyanis hihetetlen jó érzéke van a színek kiválasztásához és a berendezést már nem is említem meg. Vincenzo az egészet annyival elrendezte volna, hogy megcseréli a fotelek helyét és ennyi, én pedig tettem volna néhány új képet a falra. Belőlünk kimaradt ez a fajta kreativitás. De legnagyobb szerencsénkre akadt két fiatal, mindent jobb megvilágításban látó húgunk, akik bizony egy hihetetlen jó nappalit kreáltak nekünk.
– Na de mama!
Luna felkiáltását három hangos, valamint egy halk kacaj követte. Összevont szemöldökökkel sétáltam a konyha irányába, majd, mivel mindannyian háttal ültek nekem, csendben az ajtófélfának dőltem és boldog mosollyal az arcomon hallgattam beszélgetésüket. Vagy inkább hallgatóztam. Teljesen mindegy. Csak boldog voltam, ez egészen biztos.
– Lányok, a bátyátokról tudom, hogy ájuldoznak utána a gimnazista lányok. Focizik, fekete a haja és magas. A gimi álompasija – legyintett anya, én pedig megilletődve hallgattam. Ezer éve nem volt ilyen jó hangulata, és most mégis... tal vez todavía hay esperanza.
[tal vez todavía hay esperanza – talán van még remény]– Nem tudom, hogy ezt most bóknak vehetem-e – csóválta meg a fejét rázkódó vállakkal Vince, mire nem bírtam tovább, felhorkantam.
Megkerültem az asztalt és a négy hatalmasra nyílt szempárral rám meredő személlyel szemben huppantam le a székre.
– A szemei pedig barnák ez kimaradt, mama – mosolyodtam el, mire mindhármukból kipukkant a jóízű nevetés, míg Vince csak kíváncsian vizslatta az arcomat.
YOU ARE READING
ROSALIE
FanfictionA lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...