A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Mire én ismét leparkoltam az autót a felhajtón, tudtam, hogy Lunaék már otthon lesznek, ezáltal pedig abban is biztos lehettem, hogy megint nem lesz időm ledőlni egy legalább fél órás pihenőre. Na nem mintha annyira zavart volna a dolog, de mióta haza jöttem hajnalban, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem.
És ha arra gondolok, hogy éjszaka megint mennem kell a bárba, akkor izzadni kezdenek a tenyereim. Ez pedig minden, csak a legkevésbé sem jó előjel.
Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, a kocsikulcsot felakasztottam annak saját helyére és a két palackot magam után húzva bevonultam a nappalinkba. Ami, az évek során nem sok, de azért egy-két változáson mégiscsak átesett. Két évvel ezelőtt lecseréltük a bútorokat, Luna és Nina kiválasztották az új függönyöket, amikhez aztán egy jól illő festéket is találtak. A festés aztán természetesen Vince és az én feladatom lett, de kétség sem fér hozzá, hogy így jártunk a legjobban.
A két lánynak ugyanis hihetetlen jó érzéke van a színek kiválasztásához és a berendezést már nem is említem meg. Vincenzo az egészet annyival elrendezte volna, hogy megcseréli a fotelek helyét és ennyi, én pedig tettem volna néhány új képet a falra. Belőlünk kimaradt ez a fajta kreativitás. De legnagyobb szerencsénkre akadt két fiatal, mindent jobb megvilágításban látó húgunk, akik bizony egy hihetetlen jó nappalit kreáltak nekünk.
– Na de mama!
Luna felkiáltását három hangos, valamint egy halk kacaj követte. Összevont szemöldökökkel sétáltam a konyha irányába, majd, mivel mindannyian háttal ültek nekem, csendben az ajtófélfának dőltem és boldog mosollyal az arcomon hallgattam beszélgetésüket. Vagy inkább hallgatóztam. Teljesen mindegy. Csak boldog voltam, ez egészen biztos.
– Lányok, a bátyátokról tudom, hogy ájuldoznak utána a gimnazista lányok. Focizik, fekete a haja és magas. A gimi álompasija – legyintett anya, én pedig megilletődve hallgattam. Ezer éve nem volt ilyen jó hangulata, és most mégis... tal vez todavía hay esperanza. [tal vez todavía hay esperanza – talán van még remény]
– Nem tudom, hogy ezt most bóknak vehetem-e – csóválta meg a fejét rázkódó vállakkal Vince, mire nem bírtam tovább, felhorkantam.
Megkerültem az asztalt és a négy hatalmasra nyílt szempárral rám meredő személlyel szemben huppantam le a székre.
– A szemei pedig barnák ez kimaradt, mama – mosolyodtam el, mire mindhármukból kipukkant a jóízű nevetés, míg Vince csak kíváncsian vizslatta az arcomat.
