A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
Két hét telt el, amióta Vincenzo utoljára látta a nővérét, úgy, hogy előtte még beszélt is vele. Azóta fogalma sem volt, hol lehet, arról nem is beszélve, hogy minden a nyakába szakadt, így az éjszakákat leszámítva szinte semmi ideje nem akadt ezen gondolkozni. Reggel korábban kelt, reggelit készített a hugainak, a Rosalieval közösen használt kocsival elvitte őket az iskolába, bement az igazgatóhoz, hogy beszéljen vele a hirtelen és egyszerre túlságosan sok hiányzásáról, ahonnan aztán egyenesen haza vezetett és egy alapos pillantást vetve a békésen szuszogó anyjára már be is vonult a saját szobájába, hogy a jegyzeteit félre hajítsa és a számítógépét alkalmazva próbálja meg ismét lekövetni a nővére telefonját. Van az a lehetőség az Apple márkájú készülékeknél, hogy a jelszó tudásával be lehessen lépni a másik illető fiókjába és már meg is van a telefon. A rendőrség már két hete próbálkozik, ma reggel, miután Vincenzo kitette a lányokat az iskolánál, kapott egy üzenetet a kutatást vezető nyomozótól, mondván még mindig nem jártak sikerrel.
– Rohadékok. Semmit sem csinálnak, persze, hogy nem járnak sikerrel – motyogta maga elé, miközben azért fohászkodott, hogy ha le is van merülve a telefon, legalább az utolsó olyan helyet jelölje meg, ahol még nem így volt. Legalább annyit. Azon már el lehetne indulni. Valamerre. Akármerre.
De a képernyő közepén most csak egymás után pörögtek a kis szürke vonalak, egyszer eltűntek, majd mint a dominók, egymás után tűntek fel újra. Vincenzo feszülten bámulta a laptop képernyőjét, és csak várt. Mást most aztán tényleg nem tudott tenni. Csendben ülni, várni és reménykedni, hogy nővére jól van. Valahol a világban, remélhetőleg Amerikában, de jól van. Csak ez számít. Mert neki ez a lényeg.
Még mindig haragudott magára amiért olyan bunkón és lekezelőn viselkedett Rosalieval, amikor szóba került az egyetem választás. Vincenzo valamikor az utolsó gimnazista évének kezdetén döntött úgy, hogy nem fogja magára hagyni nővérét a családjuk további ellátásában csak azért, hogy elmenjen egy egyetemre, beüljön néhány előadásra, majd meglátogassa a hétvégi bulikat a campuson, ahonnan feltehetőleg nem nagyon érkezne vissza a szobájába egyedül. Magát ismerve legalábbis szinte biztosan találna egy helyes lányt, aki kérdés nélkül, örömmel csatlakozna hozzá, miután mindketten megunták a partit. Most is így szokott ez lenni. Annyi különbséggel csupán, hogy Vincenzo a gimnáziumi évei során soha, egyetlen alkalommal sem vitt haza magával egy lányt se. Tudta, hogy testvérei sejtik milyen életet élhet, amikor nem velük van, de, akárcsak Rosalie, ő sem szerette volna, hogy teljesen tisztában legyenek ezzel. Bár a két dolog súlyossága bőven eltér egymástól, az akarat, hogy ne zuhanjanak családtagjaik szemében, mindkettőjük esetében ugyanakkora.
Két kezét a feje alá helyezte, miután túl ideges lett a számítógép képernyőjének bámulásától és hátravetette magát a szobájában található kisebb kanapén és úgy várakozott a plafont szuggerálva, amikor is csengett a laptopja. Mint akit rakétából lőttek ki, ugyanolyan gyorsasággal egyenesedett ki és kapkodta szemeit a képernyőn, amíg észhez nem tért végül és két ujjával ráközelített a piros pöttyel megjelölt helyre.
