A lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
•••
– Meguntam a beszédet, most te jössz. Mesélj magadról valamit.
Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, kezeimmel átkaroltam őket a térdemnél és megtámasztottam rajtuk az államat. Egy pillanat erejéig lehunytam szemeimet és így élveztem a mai nap utolsó sugarait, amik gyengéd melegséggel cirógatták arcomat, a szellő a hideg levegő ellenére sem vette el kedvemet attól, hogy egész álló nap itt üljek és élvezzem az elém táruló, mesébe illő látképet. Az égbolt egy gyönyörű, a rózsaszín, lila, világoskék és narancssárga színek egyvelegében tündökölt előttünk, az óceán sötét vizén pedig csak úgy csillogott a nap fénye. Alig bírtam betelni a látvánnyal.
Nyakamat tenném rá, hogy Nina és Luna folyamatosan, egymást felváltva készítenék a különböző fotókat, egyszer így, egyszer úgy. Ahogy azt mindig is tenni szokták, ha valami új, de lélegzetelállító helyet fedeztünk fel. A nap végére általában vagy az én, vagy pedig Vincenzo telefonját is lenyúlták, mert sajátjaikon elfogyott a tárhely.
Megdörzsöltem az arcomat, miközben halk nyögést hallattam. Fájt, hogy ők nem láthatják ezt most. Pedig mindhárman oda lennének. Imádnák.
– Tudom, hogy sokat beszéltem, na de hogy ennyire – lökte meg karomat játékosan Nina.
– Bocsánat, elkalandoztam.
– Észrevettem – mosolygott rám kedvesen, de arca hamarosan megint átváltott a kiváncsi kifejezésre. – Vannak testvéreid?
– Három is. Két lány és egy fiú. Mindannyian fiatalabbak nálam. Vincenzo tizennyolc, Luna és Nina pedig tizenhat.
– A szüleid?
Nagyot nyeltem, fejemet oldalra biccentettem és így néztem, ahogy a gyenge szellő apró hullámokat sodor ki a partra, tőlünk jó néhány méterrel odébb, majd ahogy a víz nagyobb része visszafolyik az óceánba. Vagy akár mondhatnánk azt is, hogy visszafolyik az otthonába. A családjához.
– Az apám tizennégy éves koromban lelépett – húztam ki magamat, amint ismét belekezdtem a mesélésbe. – Előtte egy-két nappal leült velem a konyhában. Elmagyarázta, hogy bármi is történjék a jövőben, a családnak mindig az első helyen kell állnia. Ezt akkor mondta, amikor megtudtuk, hogy az anyám daganatos – meredtem egyenesen a távolba, és még akkor sem néztem oldalra, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy Nina teljesen irányomba fordult. Lábait maga alá húzta, kezeit ölébe ejtette és úgy játszott ujjaival. – A beszélgetésünk után pedig elment. Csak úgy, se szó, se beszéd, semmiféle magyarázat vagy akármi. Pedig megérdemeltük volna. Ha nem is én és a testvéreim, az anyánk nagyon is. Haza mentem az iskolából és a három testvéremet a kanapén találtam. Három kisgyerek, egy nyolc és két hatéves. A beteg anyám pedig a szobájában, mert nagyon már akkor sem tudott sok mindent csinálni. Én meg ott álltam, mindennel a nyakamban. Nevelés, ápolás, főzés, tényleg minden. Aztán még aznap elmentem sétálni a városba, ahol megtaláltam Ray klubját. Vagyis, ezek alapján akkor még az apád klubját. Ő felvett és azóta ott dolgoztam, mellette felneveltem a testvéreimet, ápoltam a beteg anyámat és..és most magukra hagytam őket, mert..mert még arra sem voltam képes, hogy ellenkezzek, amikor Philip kifizetett Raynek. Egyedül vannak otthon, én pedig itt vagyok, a rohadt óceán partján, egy olyan helyen, ahol nem szabadna lennem! – tártam szét kezeimet, amikor magukba szívtak az érzelmek és már a könnyeimet sem tudtam visszatartani.
