•••
•••
– Meguntam a beszédet, most te jössz. Mesélj magadról valamit.
Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, kezeimmel átkaroltam őket a térdemnél és megtámasztottam rajtuk az államat. Egy pillanat erejéig lehunytam szemeimet és így élveztem a mai nap utolsó sugarait, amik gyengéd melegséggel cirógatták arcomat, a szellő a hideg levegő ellenére sem vette el kedvemet attól, hogy egész álló nap itt üljek és élvezzem az elém táruló, mesébe illő látképet. Az égbolt egy gyönyörű, a rózsaszín, lila, világoskék és narancssárga színek egyvelegében tündökölt előttünk, az óceán sötét vizén pedig csak úgy csillogott a nap fénye. Alig bírtam betelni a látvánnyal.
Nyakamat tenném rá, hogy Nina és Luna folyamatosan, egymást felváltva készítenék a különböző fotókat, egyszer így, egyszer úgy. Ahogy azt mindig is tenni szokták, ha valami új, de lélegzetelállító helyet fedeztünk fel. A nap végére általában vagy az én, vagy pedig Vincenzo telefonját is lenyúlták, mert sajátjaikon elfogyott a tárhely.
Megdörzsöltem az arcomat, miközben halk nyögést hallattam. Fájt, hogy ők nem láthatják ezt most. Pedig mindhárman oda lennének. Imádnák.
– Tudom, hogy sokat beszéltem, na de hogy ennyire – lökte meg karomat játékosan Nina.
– Bocsánat, elkalandoztam.
– Észrevettem – mosolygott rám kedvesen, de arca hamarosan megint átváltott a kiváncsi kifejezésre. – Vannak testvéreid?
– Három is. Két lány és egy fiú. Mindannyian fiatalabbak nálam. Vincenzo tizennyolc, Luna és Nina pedig tizenhat.
– A szüleid?
Nagyot nyeltem, fejemet oldalra biccentettem és így néztem, ahogy a gyenge szellő apró hullámokat sodor ki a partra, tőlünk jó néhány méterrel odébb, majd ahogy a víz nagyobb része visszafolyik az óceánba. Vagy akár mondhatnánk azt is, hogy visszafolyik az otthonába. A családjához.
– Az apám tizennégy éves koromban lelépett – húztam ki magamat, amint ismét belekezdtem a mesélésbe. – Előtte egy-két nappal leült velem a konyhában. Elmagyarázta, hogy bármi is történjék a jövőben, a családnak mindig az első helyen kell állnia. Ezt akkor mondta, amikor megtudtuk, hogy az anyám daganatos – meredtem egyenesen a távolba, és még akkor sem néztem oldalra, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy Nina teljesen irányomba fordult. Lábait maga alá húzta, kezeit ölébe ejtette és úgy játszott ujjaival. – A beszélgetésünk után pedig elment. Csak úgy, se szó, se beszéd, semmiféle magyarázat vagy akármi. Pedig megérdemeltük volna. Ha nem is én és a testvéreim, az anyánk nagyon is. Haza mentem az iskolából és a három testvéremet a kanapén találtam. Három kisgyerek, egy nyolc és két hatéves. A beteg anyám pedig a szobájában, mert nagyon már akkor sem tudott sok mindent csinálni. Én meg ott álltam, mindennel a nyakamban. Nevelés, ápolás, főzés, tényleg minden. Aztán még aznap elmentem sétálni a városba, ahol megtaláltam Ray klubját. Vagyis, ezek alapján akkor még az apád klubját. Ő felvett és azóta ott dolgoztam, mellette felneveltem a testvéreimet, ápoltam a beteg anyámat és..és most magukra hagytam őket, mert..mert még arra sem voltam képes, hogy ellenkezzek, amikor Philip kifizetett Raynek. Egyedül vannak otthon, én pedig itt vagyok, a rohadt óceán partján, egy olyan helyen, ahol nem szabadna lennem! – tártam szét kezeimet, amikor magukba szívtak az érzelmek és már a könnyeimet sem tudtam visszatartani.
YOU ARE READING
ROSALIE
FanfictionA lány, aki tizennégy éves kora óta neveli saját magát, az öccsét és két húgát. És az édesanyját. Senki sem tehetett arról, ami egyik napról a másikra történt a Mexikóból származó családdal, akik egyáltalán nem meglepő módon az amerikai fővárosként...