Half Bad (magyar)

4.fejezet - Rose

Szemeim nehezen nyíltak ki ugyanarra a tájra, ahol elaludtam én is; fák és kosz. A kis folyamon leszámítva szerencsénk volt, semmi nem volt vonzó számomra. Fák balra, fák jobbra és kosz a lábad alatt. Arra számítottam, hogy Harry mellettem lesz, még mindig alszik, de helyette üresség volt ott, ahol korábban a teste. Azonnal bepánikoltam.

"Harry?" Szólítottam, lenyelve a gombócot a torkomban. Újra kiabáltam neki, imádkoztam újra és újra, hogy az nem lehet, hogy ott hagyott. Megtette volna? Előző éjszaka fele annyira gonoszan viselkedett, kedves volt és segített legyőzni a félelmem. 

De a felismerés rám tört és rájöttem, hogy ő Harry Styles. Akarom mondani: az a hihetetlen nagy rohadék aki megpróbált megfojtani.

Kezeim remegni kezdtek, ahogy harmadszorra is a nevét mondtam, a szívem majd kiugrott a mellkasomból, amikor elém ugrott egy fáról. Felnéztem a fára, amiről leugrott, észrevetten, hogy hatalmas fa volt. Próbáltam elfelejteni a ledöbbenést és a félelemre koncentrálni, mérgesen meredtem rá.

"Nyugodj le a pokolba is, Rosalie." Dörzsölte a homlokát Harry. "Csak meggyőződtem róla, hogy senki sem követ minket." 

"Miért nem keltettél fel ahelyett, hogy itt hagytál?" Mondtam vádlón.

Harry a szemeit forgatta, kezeit keresztbe fonta mellkasa előtt. "Úgy tűnt jól alszol, szóval egyedül hagytalak." Felhúztam az egyik szemöldököm rá, meglepődve nagylelkűségén. De azután rám nézett és megszólalt. "Mi? Azt akarod, hogy a füledbe kiabáljak? Erre nincs időnk, Rosalie." Vigyorgott.

"Kösz." Morogtam az orrom alatt. "Hogy nem keltettél fel."

Harry ismét a szemét forgatta. "Ez nem jelent semmi nyálas szarságot, Rose. Hagytalak aludni és ennyi. Most pedig mennünk kell, mielőtt a közelünkbe érnek.

"Tudod, nem ölne meg, ha egy kicsit kedves lennél néha." Mondtam, ahogy mögötte sétáltam, felvéve a hátizsákom és a cipőm.

"Ez enyhe kifejezés, Rosalie. Ha kedves lennék és elfogadnám a hálálkodások, a Fekete boszorkányok törvényeinek ellenszegülnék. Egyes szabály, nem fogadunk el dicséretet vagy köszönömöket az emberektől."

Idegességemben morogtam, egyik kezemmel a hajamba túrtam és rájöttem, hogy az előző éjjeli Harry eltűnt. Talán csak fáradt volt és elmondta a fejében járt, de kedveltem az előző esti Harryt. Azt aki elterelte a figyelmem és megnyugtatott és megosztotta velem, hogy mit gondol a jövőről. Nagyon kedveltem azt a Harryt.

"Mindig átállhatsz a jó boszorkányokhoz." Emlékeztettem.

Horkantott egyet és egy faágat elsöpört az útjából. "Milyen klisé lenne. Valószínűleg fejbe lőném magam, ha ez valaha megtörténne."

Nem tettem több erőfeszítést, azért, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Hasztalan volt ehhez a Harryhez beszélnem, aki elzárt a külvilágtól. Ha egyszer megpróbálna valóságos lenni, akkor rájönne, hogy nem is olyan rossz. Nem mondom, hogy én vagyok a legkedvesebb személy, de tudok udvariasan viselkedni másokkal. Még akkor is, ha nem szeretem őket. Ezt hívják illemnek, de ez olyan dolog, ami Harrynek nem világos.

Körülbelül egy órányi séta után a fák között, a végtelen erdőben a lábaim kezdték nem bírni. Fújtattam, leültem egy nagy kőre és a cipőmet levéve ragadtam meg a fájó lábam. Harry észrevette, hogy nem követem, morgott és felém fordulva mérgesen nézett rám. Csak figyelmen kívül hagytam, hogy úgy nézett rám, akár a halál.

"Mennyi idő még?"

"Ha megállsz, mint egy siránkozó kisgyerek, sosem jutunk el oda." Csattant rám.