Half Bad (magyar)

23. fejezet - Rose

Az egyetlen, ami hallatszott a folyosón Daniel imitálása volt, ahogy Miley Cyrustól a Climbot énekelte. Nehezen láttam az arckifejezését, de amikor egy pillanatra megláttam, akkor a kezemet a szám elé kellett kapnom, hogy ne törjek ki nevetésben. Harry számtalanszor mondta, hogy fogja be, de Daniel figyelmen kívül hagyta mindig.

Nem voltam benne biztos hányan lehettek az előtérben, de csak úgy tűnt mi vagyunk a helyiségben. Lehet, hogy több rab is volt messzebb, de mi voltunk legközelebb az ajtóhoz, és kiláttunk. Talán azért, mert mi voltunk a "legveszélyesebb" kategória, habár azt sem tudtam, hogy irányítsam az erőm. Épp hogy csak rájöttem, hogy van, de talán ez tett veszélyessé.

Jelenleg az ócska tárgyon feküdtem, amit ők ágynak neveztek, üres tekintettel bámultam a plafont. Harry az erejét használta a saját szórakoztatására; tűzgömböket dobott a levegőbe és mielőtt elkapta őket megismételte az akciót. A tűz gyönyörű volt, elegánsan gomolygott, mialatt a levegőben volt. Ez olyan dolog volt, amit megnyugtató volt nézni, és valami őrült módon megnyugtató volt.

Nem adtak nekünk órát, vagy akármit, így nem tudtam az idő mennyire telik. Lehet éjfél volt vagy kora reggel, amikor az ég sötét volt és a csillagok előjöttek. Mindössze annyit tudtam, hogy a lámpák kialudtak, ami azt jelentette nekünk, hogy a "bűnözőknek" ideje aludni.

A semmiből nyílt ki a nagy ajtó nyikorogva, aminek hatására a könyökömre támaszkodtam. Kettő eléggé nagy őr lépett elő, Harry figyelmét is megragadták, ahogy szemöldökét ráncolta. Először azt hittem miatta jöttek, de aztán megálltak az én cellám előtt.

"Miss Parker, utasítottak minket, hogy vigyük le a tárgyaló terembe, a tárgyalására. Ajánlott, hogy együtt működjön velünk, vagy nem fogunk hezitálni, ha fizikai erőszakot kell alkalmaznunk. Megértette?"

Szemöldökeimet felhúztam és nyeltem, bólintottam lassan, ahogy felálltam az ágyból. Harry a cellája rácsainál állt, szemeit összeszűkítette a két férfira, akik nekem beszéltek. Tudtam, hogy csak védeni akart, de a gyanakodása mindig aggódásra késztetett. Olyan dolgokat érez, amikre én nem vagyok képes.

Mielőtt tudtam volna, a rácsok kinyíltak. Daniel most már nézte, ahogy a két férfi a kezemet a hátam mögé szorította és megbilincseltek.. Harryre néztem tágra nyílt szemekkel, de túlságosan elfoglalt volt, azzal, hogy a két hatalmas őrt bámulta.

"Bocsássanak meg, de hova az ördögbe viszik őt?" Mondta, hangja mély volt és komoly, olyan, amire egy született uralkodótól számítanánk.

"Titkos információ, Styles. Ne üsd bele az orrod."

"Mondjátok el, hova a ku-"

"Rendben van." Szakítottam félbe, nem akartam, hogy az egész épületnek baja essen. Rá mosolyogtam kicsit. "Rendben van minden."

Harry állkapcsa leesett, de nem mondott semmi mást az őröknek, ahogy kivittek az ajtón, hangos csapódással záródott be az ajtó.

A nagy őrök durván húztak végig a fehér előtéren, a szívem minden lépéssel egyre gyorsabban vert. Azt mondták nemsokára a mai napon lesz a tárgyalásom, de nem azt, hogy az éjszaka közepén. Mit fognak nekem mondani? Mit fognak tenni velem?

Nem lehet engem hibáztatni. Elrabolt egy pszichopata és kényszerített, hogy segítsek neki elfoglalni az országot az ördögi terve részeként. Nem tudtam uralni az erőmet, és nem tudtam uralni az érzéseim Harry iránt.

Várjunk csak...

Hosszú meséket hallottam arról, hogy volt egy pár, akik a Tanács ellen harcoltak, hogy együtt lehessenek. Sötétség nem keveredhet a tisztasággal, de aztán.... kik vagyunk, mi hogy eldöntsük, mi tiszta és mi nem? A bűnök azok bűnök, még ha csak hazudunk is a szüleinknek, vagy megölünk egy ártatlan embert. Nem kötelező ezt tennünk, de a természetünkben van. Szóval miért nem szerethetünk egy általunk választott személyt?