Half Bad (magyar)

32. fejezet

- Harry -

Elég nehéz volt szembe nézni azzal az alakkal, aki bántotta Roset. De a gondolat, hogy apa itt járt még jobban fájt. Hogy tud két ilyen ördögi személy kapcsolatba lépni egymással ilyen könnyedén? Úgy néz ki, hogy a rémálmaink egyesültek Roseal.

Elmondhatom, hogy felkészületlen volt. Tekintetét elkapta róla minden pillanatban, alsó ajkát beharapta, vagy ujjai végét harapdálta. Nem tudtam hogyan nyugtathattam volna le, amikor én is aggódtam, szóval annyit tudtam tenni, hogy megfogtam a kezét és megszorítottam. Mindössze egy másodpercre nézett rám, de akkor megpróbált elmosolyodni. Ez most pont elég volt.

"A nevem Henry, ha nem tudtátok volna." Mondta apa.

"Nem hiszem, hogy érdekel bárkit is, haver." Mondta Louis, miközben karba fonta kezeit mellkasa előtt és próbált megfélemlítő lenni. Ha nem ismertem volna, talán működött volna.

Henry a fejét rázta és egy kis mosoly játszott ajkain. "Nem akarok ilyen gyorsan információkkal szolgálni nektek."

"Milyen információk?"

"Oh, nem tudom. Pár dolog egy nyaklánccal kapcsolatosan." Mondta, miközben összeszűkített szemekkel nézett rám.

Megfeszültem. "Mit mondott neked róla? Hova rejtette el?"

Sosem tudtam igazán, hogy mi a nyaklánc valódi célja, de tudtam, hogy nem Marcushoz tartozik. Már így is túl erős volt, és még több hatalmat adni a kezébe arra bátorítaná, hogy még gyorsabban öljön.

Henry állta a tekintetem. "Nincs nála."

A szívem a kis lábujjamba süllyedt."Nincs nála? Akkor kinél van?"

Vállat rántott. "Senkinél, Marcus szerint. Mondott valamit, arról, hogy valami Trina rejtette el a föld alá."

Trina - anya. Sosem gondoltam volna, hogy hallani fogom a nevét, miután az életét áldozta fel miattam. Marcus megölte, hogy rám tehesse a kezét, és ezért örökre lelkiismeret furdalásom lesz. Ha ismertem volna az erőm, megmenthettem volna. Még mindig velem lehetne.

Nyeltem egyet. "Van valamin ötlete, hogy hol lehet?"

Henry elvigyorodott. "Miért nem kérdezed meg te magad?"

Mint egy végszóra Marcus bukkant fel az előtérben, az ajtófélfának dőlt és önelégült arckifejezés ült arcán.

Nem gondolkoztam - csak cselekedtem. Szempillantás alatt előtte voltam, a kezeim a torka körül voltak, hátát a falnak vágtam. Meg akartam ölni, látni akartam, ahogy szenved. Vérvonal vagy sem, ő nem az apám. Sosem volt az. Az apa egy cím, amit ő sosem érdemelt ki. Sosem érdemelte meg.

Marcus arca kezdett vörös lenni. "Most, fiam- "Köhögött." - nem akarod megölni az egyetlen személyt, aki tudja a választ, nem?"

Összeszűkített szemekkel néztem rá, a szívem gyorsan vert. Igaza volt, és utáltam elismerni, de nem engedtem el könnyedén. Elengedtem a kezeimmel, de a szemeim az arcán maradtak, látni akartam, hogy fáj neki, azt akartam, hogy úgy szenvedjen, mint én az évek során. Fulladozott, levegőért küzdött, de ez nem volt elég rossz büntetés egy olyan ördögi személynek, mint ő.

Rose egyik kezét vállamra tette. "Harry."

Hangszíne gyengéd volt, kedves és ez vett rá arra, hogy elnézzek a földön összegömbölyödött emberről. Hallottam zihálást mögöttem, de Rosera néztem egy hosszú pillanatig, próbáltam megfejteni mi van benne, amivel ilyen könnyedén hat rám. Talán a személyisége, amit irigyeltem. Sosem voltam jó személy.

Ami miatt visszafordultam, az Marcus nevetése volt, ami elhagyta ajkait, miközben lábra állt és leseperte nadrágját. "És azt hittem alábecsültelek." Rázta a fejét vigyorogva. "Szép munka, fiam."

Ledöbbenve néztem rá. Majdnem megöltem és ő gratulál nekem?

Niall a fejét rázta. "A legkiszámíthatatlanabb ember, aki valaha is élt."

Nem tudtam egyet érteni.

**

"Milyen ironikus helyzetben vagyunk." Mondta Rose, ahogy leültünk az öreg hintákra a hátsó udvarukon, a rozsda illata árulta el.

"Hogy jöttél rá?"

Elnevette magát. "Elszöktem apától, te a tiédtől, és most együtt dolgoznak."

Összepréseltem ajkaimat. "Ott a pont."

"Sosem gondoltam volna, hogy visszatérek ide." Suttogta és szemei elszomorodtak, ahogy a távolba meredt.

"Rád kellett volna hallgatnunk és tovább menni." Mondtam neki őszintén.

"De akkor nem tudnád megtalálni a nyakláncot és..." Rázta a fejét. "Az élet hülyén működik, ennyit tudok mondani."

Kiszálltam a hintámból és letérdeltem elé, állát felemeltem ujjaimmal. "Nem annyira hülyén. Itt vagyok veled, emlékszel?"

"Idióta vagy." Mondta mosolyogva.

A szemeimet forgattam, de egy vigyor jelent meg arcomon. "Milyen vicces valaki."

Homlokát enyémnek döntötte, orrunk majdnem összeért. "De igen, értem mire gondolsz. És elég furcsa, de nem tudnám elképzelni, hogy más idiótával ragadjak egy helyen."

Egy szórakozott mosoly terült el arcomon, amit elrejtettem volna normális esetben, de kivételt tettem. "Én is szeretlek, Rosalie."

Nevetett, mielőtt ajkait enyém ellen nyomta.

Tudtam, hogy azt szeretné, ha a pillanat nem ért volna véget. Bármi is fog következni nem lesz jó. Talán túléljük, talán nem. De addig, amíg velem van, fizikailag és mentálisan, úgy érzem bármivel megküzdök.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: