Half Bad (magyar)

20. fejezet - Harry

Annabelle ugyanazon a napon halt meg, amikor hazaérve anyát is holtan találtam. Két szerettemet vesztettem el egy nap alatt, plusz az otthonomat. Nem csak menekülnöm kellett, de szembe kellett néznem azzal, hogy aznap szörnyetegként viselkedtem. Egyiknek sem kellett volna megtörténnie, de az érzelmek irányítják az agyad és átveszik az irányítást. Nem veszed észre mit teszel, mert elvakít az érzelem. Nem csak a harag lehet ilyen, hanem a szerelem is.

Kurvára utálom a szerelmet. Hátba szúrt és minden összefüggő gondolatot kivert a fejemből és valószínűtlen dolgokra gondoltam, nem tudom elhinni, hogy így tudtam gondolkozni. A szerelem csak el vett tőlem, nem adott semmit. Néha kételkedtem benne, hogy Annabelle szeretett-e annyira, mint én őt, de ez már nem számít többé. Ez a múlt. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy többé nem szeretem, mert meghalt, de őszintén nem akartam elhinni.

Aztán Rosera gondoltam.

Rose. A lány, aki hihetetlen módon felidegesített az első héten, amikor együtt töltöttünk minden napot. A lány, aki valahogy elérte, hogy ne legyek olyan ördögi, mint amilyennek látszom. A lány, aki valami csoda folytán elérte, hogy jobb akarjak lenni miatta. A lány, aki - nem számít milyen egy fasz voltam vele - mindig mellettem maradt és több esélyt adott nekem, mint amit érdemeltem. A lány, aki levette a karkötőjét, ami megvédte minden gonoszságtól, csak, hogy megcsókolhasson engem. A lány, aki messze van tőlem és fogalmam sincs mi történhet vele.

A lány, aki nélkül nem akarok élni.

A lány, akit kurvára imádok.

A lány, akit szeretek.

És kurvára utálom, amiért ilyen szánalmassá tesz, de szeretem, amiért arra ösztönöz, hogy változzak.

Úgy beszélsz, mint egy bipoláris.

Szóval itt vagyok most, kiakadva és idegesen. Az idő hajt, hogy megtaláljuk, hol lehet Rose, egyre jobban idegesít és nem élvezem a jelenlegi helyzetet

Nem. Daniellel ragadtam és hallgathatom a fecsegését arról, hogy lehet meleg lesz egy fikciós karakter miatt, akit Augustus Watersnek hívnak, és nem tudnám megmondani mi a szarról beszél, de nem fogja be a száját.

"Úgy értem, nem csak azért, mert imádni való bókokkal látta el Hazel Gracet, hanem mert ellopta szívét, tudod? Azt mondta egy privilégium lenne, ha összetörné a szívét. Úgy értem, találhatnék egy olyan lányt, aki ezt mondja nekem? Nem akarok meleg lenni, nincs szükségem arra, hogy meleg legyek, de Augustus Waters igazán nehéz döntéssé teszi ezt és---'

'Az isten szerelmére, fogd be." Morogtam, és halántékomat dörzsöltem, mielőtt ledobtam magam a földre. A közepén voltunk annak, hogy odamenjünk ahhoz a laboratóriumhoz, amiről beszélt, és tényleg azt kívántam bárcsak  tudnám az utat és nem lenne messze. De látszólag a szerencsém elhagyott, nem mintha lett volna korábban. Az egyetlen szerencsés dolog az volt, hogy találkoztam Roseal, és most nézzétek csak, hova vezetett ez az egész.

Daniel gyerekesen utánzott engem, leült velem szembe. "Csak próbálom elütni az időt és más véleményre jutni."

"Bassza meg, ő egy kitalált szereplő!" Néztem rá és magamban azon gondolkoztam, hogy lehet egy emberi teremtmény ennyire ostoba, mint őt.

"Nos, a kitalált szereplők kedvesebbek, mint a valós emberek." Motyogta orra alatt, és tudtam, hogy azt nekem szánta.

A szemeimet forgattam. "Igen, seggfej vagyok. Semmi olyat nem mondtál, amire még nem jöttem volna rá.'

Daniel sóhajtott, állát térdeire fektette, ahogy azokat mellkasához húzta. Csendben ültünk, a hátamat egy fának döntöttem, amíg lüktető lábaim jobban kezdtek lenni. Úgy éreztem, mintha megöltem volna valamit, csak mert nem tudhattam biztosra, hogy él-e még. Hátborzongató dolgok jártak a gondolataimban, a szánalmas helyzetemben, ami felülkerekedett rajtam, és nem tudtam pozitívan látni. Újra, ez már nem az első alkalom volt. Rose volt az egyetlen, aki miatt pozitívan tudtam gondolkodni, és most kurvára nincs itt, hogy segítsen.