A Testőr (BTS Jimin FF.)

20.rész

- Ébredj fel, Hercegnő - hallottam ahogy Jimin a jobb fülembe morogja mély hangján.

Lassan felnyitottam a szemeimet, mire szembe találtam magam a repülő ablakával. Kómásan figyeltem hogyan kerülünk egyre közelebb a földhöz, ami azt jelentette, hogy visszaértünk Szöulba. Annyira elfáradtam a bálban, hogy az egész repülőutat végig aludtam. Egyszerűen ennyire leszívta a családom az energiámat...

A szüleim teljesen ki voltak rám akadva, amiért beleestem a medencébe. Pontosabban nem azért mert majdnem ismét megfulladtam, helyette amiért teljesen tökre ment a kinézetem. A ruhám elázott, a sminkem elmosódott, a hajam egy kész káosz volt... egyszerűen pocsékul néztem ki. És ez egyáltalán nem festett jó színt rám az egész családfám előtt.

Így betessékeltek az egyik vendégszobába, és addig ki sem engedtek, amíg össze nem szedtem magamat. Ott voltam bent több mint egy órát. Ennyi kellett ahhoz, hogy átöltözzek, rendbe tegyem a hajamat és a sminkemet is. Illetve simán kész lettem volna hamarabb is, de az első 20 percet azzal töltöttem, hogy sikítva próbáltam berúgni a szoba ajtaját. Utáltam a bezártságot, maga a tudat pedig, hogy a szüleim egy idegen házban is találtak arra módot, hogy elszeparáljanak mindenkitől... Olyan nevetségesen hangzott. És az is volt.

Így hát duzzogva, de rendbe szedtem magam. Újonnan teljesen felfrissülve léptem végre ki abból a rühes szobából és legelső utam a szüleimhez vezetett. Ők hosszas tanácskozás és néhány simítás után végre úgy döntöttek, hogy engedik, hogy visszamenjek a többiekhez. Meg ne köszönjem nekik.

Jiminnek eszméletlen lelkifurdalása volt az este folyamán. Relative jogosan, ugyanis ha ő nem ugrik be a vízbe, akkor én sem ugrok utána. Ugyanakkor az nem az ő hibája volt, hogy nem hitte volna, hogy utána ugrok. Jogos, ugyanis senki ép elméjű nem ugrana be úgy egy medencébe, hogy nem tud úszni.

De azért kikérem magamnak, mégis csak Jiminről volt szó...

Az este további részében szinte egész végig együtt lógtunk. Megpróbáltuk diszkréten egymás társaságát élvezni, amelyet néha megzavart egy-egy családtag. De miután szegény Sakurát úgy megszégyenítettem mindenki előtt, feltűnt hogyan nem akarnak leállni velem az emberek beszélgetni. Ennek olyan szempontból örültem, hogy nem kellet felesleges és felszínes beszélgetéseket lefolytatnom olyanokkal, akiket még életemben nem láttam. És nagy valószínűséggel később sem fogok.

De ahogy érzékeltem a szüleim sem érezték olyan jól magukat. Viszonylag sokkal jöttünk el a találka vége előtt. Ha jól értelmeztem akkor anyámnak megint sikerült a család egyik mellékágával összekapnia. Ezt onnan vettem le, hogy a következő nagy drámát anyukám ordítása egy másik nővel jelentette. Valamin nagyon összevesztek, bár sokszor még csak azt sem értettem, hogy mit üvöltenek egymásnak. Az ott lévők persze szórakozottan nézték hogyan veszekszik a két nő, egészen addig amíg apám közbe nem szólt. Közölte mindenkivel, hogy távozunk, majd nagy léptekkel a kijárat felé viharoztak. Én csak később kapcsoltam, hogy amúgy nekem is mennem kéne velük, így átverekedve magamat az embereken szabályosan futottam utánuk.

"Igen én is itt vagyok, örülök, hogy feltűnt" - mondtam magamban, miközben azért fohászkodtam, hogy ki ne törjenek a cipőim sarkai, mert akkor kaptam volna egy hatalmasat anyámtól. Szerencsémre bármilyen boka törés nélkül szálltam fel a repülőre és kimerültem ültem le az ülésemre. Nem is kellett sok ahhoz, hogy elaludjak a repülő kellemes rázása alatt.

És akkor így kerülünk a jelenbe.

Kinyújtózkodtam az ülésemen, majd visszaejtve a karjaimat az ölembe néztem szét magam körül kómásan. Amint láttam, hogy minden cuccom Jiminnél van, felálltam és kiverekedtem magam a szűkös helyről, ahol eddig aludtam. Hiába volt a mellettem álló férfin egy komor arckifejezés, a szemeibe nézve éreztem a szeretetet és törődést. Lenyűgözőnek találtam hogyan tud csakis rám nézni ilyen szemekkel. Méltónak éreztem magam, amiért megmutatta a lágyabb oldalát nekem. És csakis nekem. Ebben biztos voltam.