A Testőr (BTS Jimin FF.)

Epilógus

Lassan felnyitom a szemeimet. Micsoda egy álom...

Az egyik oldalamról átfordulok a másikra. Megpróbálok vissza aludni, de nem jön álom a szemeimre. Így hát a hátamra fordulok és csak üres fejjel bámulom a felettem lévő fehér plafont. Ez megy egy darabig, amíg meg nem unom a pozíciómat. Addig is hallgatom, ahogyan már nagyban folyik az élet az épületben. Jogosan, ugyanis lassan ebéd lesz. Egyedül csak én aludtam ilyen sokáig.

Lassan felülök az ágyamban, majd lelököm magamról a takarót. A mellettem lévő éjjeli szekrényhez nyúlok, és leveszem a tetejéről a krétámat. A kicsi, fehér krétámat, amely már kezd eléggé kopni. Érthetően, ugyanis sokat használtam az elmúlt napokban. Unatkozásom közepette elkezdtem kidekorálni szobám falait, hogy barátságosabban nézzenek ki. Ez persze nem jött be.

Elsétálok egészen a falig, majd egy újabb vonalat húzok a többi mellé. Így már összesen 23 vonás található a sötétszürke falon.

23 vonal. 23 nap. Ennyi ideje vagyok ebben az elmegyógyintézetben.

Minden este ugyanazt álmodom. Minden este álom formájában újra átélem az elmúlt majdnem 1 év történéseit. Az elejétől a legvégéig, részletesen. Nem hiába, ugyanis még frissen élnek bennem az emlékek. Ez az agyam taktikája, hogy felemésszem a történteket. Egyik oldalról nézve áldás, hogy vissza tudok emlékezni a sok boldog pillanatra, amelyet a szeretteimmel tölthettem.

Milyen jókat főzőcskéztem Marthaval. Hogyan vállalt el engem, és nevelt fel a nő. Olyan hálás vagyok a nőért. Milyen jó gondomat viselte az évek során, és még most is foglalkozik velem. Amióta bekerültem ide, minden nap küldözget nekem különböző ajándékokat. Mindig mást, de legtöbbször virágokat, ugyanis csak ezek jutnak át az intézet szigorú protokolján. Semmi olyat nem kapok meg, amivel esetleg árhatnék magamnak, vagy másoknak. Volt már rá példa.

Érthető ez az előírás, ugyanis amióta bekerültem ide, a szuicid hajlamaim csak felerősödtek. Már a gyógyszerek sem hatnak. Napról napra csak felerősödik bennem ez a hang, amely már évek óta itt van a fejem legtávolabbi szegletében. Szimplán most már tisztábban hallom őt. Ez volt az a hang, aki annak idején arra bíztatott, hogy elszökjek. És most újra itt van.

Minden nap hajtogatja nekem, hogy hagyjam itt az egészet. Vessek véget mindennek. Mert nincsen más megoldás, csak ha saját magam vetek véget az életemnek. Miért is akarnék tovább szenvedni?

És őszinte leszek... manapság kezdek egyre jobban hinni neki.

Az ajtómhoz megyek és elveszek a küszöbről egy újabb csokor rózsát. Szokásosan elolvasom mit írt mellé Martha a csomagolásra, majd a kukába dobom, a többi mellé. Természetesen értékelem a nő szándékát és törődését... de nem tudok vele mit kezdeni. Manapság már semmi sem vált ki belőlem semmilyen reakciót. Egyszerűen ürességet érzek, a nap 24 órájában. És kezdek beleőrülni.

Nem vagyok szomorú. Sem mérges. Sem boldog, sem izgatott, sem ideges, semmi... Mintha azon a napon minden érzelmem megszűnt volna. Mintha én együtt haltam volna meg Jiminnel.

Élesen villannak belém a képek, arról a bizonyos napról. Miután apám lelőtte Jimint, néztem hogyan terül el szerelmem gyenge, élettelen teste a lábaim előtt. Az agyamba égett a jelenet. Ahogyan üveges tekintettel csak bámul a semmibe. Nem lélegzett, nem vert a szíve, hiszen apám profi volt, ha emberölésről volt szó. Semmi esélye nem volt annak, hogy Jimin túlélje.