A Testőr (BTS Jimin FF.)

8.rész

*Ji Yeon szemszöge*

Nos... elszöktem.

Bár ez gondolom már mindenkinek feltűnt. Most így visszatekintve ironikus, hogy pont előtte 3 nappal beszélgettem Jiminnel erről, és mondtam neki, hogy nem kell aggódni, mert nem fogok elszökni. Olyan mélyen még nem vagyok. Nos, úgy látszik hazudtam. És ez őszintén nekem is meglepetést okozott, de hát itt vagyunk.

Egy kórházi ágyon ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemeimet, ugyanis először megvakított a hirtelen mindent eltöltő fény. Egy idő után végül hozzá szoktam, ezért láttam is végre, hogy mi van körülöttem. Egy barátságosnak nevezhető kicsi szobában voltam, ahol az ágyon kívül csak egy asztal, illetve egy polc állt, amik szintén fehér színben pompáztak. Most így szétnézve, eléggé vakító a sok fehér dolog látványa.

Az emlékek belém hasítottak. Először nem is esett le, hogy hogyan kerültem ide, de aztán eszembe jutott minden. Miután a szüleim kimondták a halálos ítéletemet azzal, hogy elvonnak a tánctól, nos... lazán fogalmazva kicsit bekattantam. Egyszerűen nem akartam elfogadni a döntésüket, mert kicseszett igazságtalan volt. Kegyetlen. Érzéketlen. Kíméletlen. Még rengeteg ilyen szinonimával tudnám leírni, épp ezért nem akartam belenyugodni magába a gondolatba sem. Hát tehetek én arról, hogy éppen rossz helyen voltunk, rosszkor? Illetve nem mi voltunk rossz helyen, ugyanis én csak békében táncolni akartam menni. Biztos azért is engem hibáztatnak, hogy ránk találtak. Mintha nekik dolgoznék, mi?

Egy darabig semmit nem hallottam, végül a legelső dolog, ami elérte a dobhártyámat az a mellettem lévő gép csipogása volt. Egyenletes ütemben csipogott vékony, magas hangon, amit, ha hosszú távon hallgatnék, valószínűleg eléggé idegesítene. Kissé elfordítottam a fejemet, de ez a kis mozdulat is hatalmas erőfeszítésembe telt. Felnéztem a masinára, mire egyből szemet szúrt az a pirosan fénylő gomb, amely centikre volt a kezemtől. Amit, ha megnyomok, akkor máris nővérek sokasága fog ide beözönleni, hogy ellátsanak. Menő.

Amióta az eszemet tudom, táncolok. Mindig örömmel tölt el és egyfajta felszabadulást jelent nekem. Életemben sosem vagyok olyan boldog, mint amikor táncolok. Egyszerűen olyan mintha egy teljesen más ember lenne belőlem, miközben táncolok. Sokszor arra sem figyelek, hogy hogyan táncolok, szimplán elengedem magamat, a testem pedig magától mozog az ütemre. Mindenki, aki ismer tudja, hogy én a táncot mindennél és mindenkinél előrébb helyezem. Még a szüleim is. Ezért fájt annyira a döntésük.

A masináról elvonta a figyelmemet az ablak, ami mellette volt. Pontosabban nem az ablak, hanem a kinti látvány. Az üvegen keresztül figyeltem a természet láthatatlan mozgását. Egész magasan lehettünk, ugyanis nagyjából egy magasságban voltunk a kint lévő, zöldellő fák lomkoronáival. Most így elnézve, nagyon szépek a fák. Végül is, június van. Nyár, de még nincs nagyon meleg. Végignéztem, ahogy egy madárka békésen leszáll rögtön az ablak mellett lévő fának az egyik ágára. Kíváncsian körbe néz, majd elkezd dalolni. Halványan elmosolyodtam. Ekkor éreztem, hogy van valami az arcomon. Pontosabban az alsó ajkamon. Eddig fel sem tűnt.

2 napon keresztül emésztettem magamat. Aznap este bezárkóztam a szobámba, és többet elő sem jöttem. A legelső éjszaka ott aludtam el az ajtónak a tövében, ezért a következő reggel valami pokolian telt, ugyanis a derekam rendesen beállt. De ez a fájdalom még mindig semmihez sem volt fogható ahhoz, amit legbelül éreztem. Most így ezt érdekes lesz kimondani, de egész nap nem csináltam semmi. Szó szerint. Egész nap csak feküdtem az ágyamban a hátamon, szemezve a plafonommal, a kisírt szemeimmel. Ugyanabban a ruhában és pózban voltam már kb. 24 órája. Elég egészséges, mit ne mondjak. De akkor, ott egyáltalán nem érdekelt. Végül is, kinek akartam én megfelelni? A szüleim már rengeteget csalódtak bennem, és úgy sem érdeklem őket. Azokat pedig, akik tényleg szeretnek, íme hivatalosan is ellöktem magamtól.