A Testőr (BTS Jimin FF.)

17.rész

Meglepődtem azon, hogy apám így szólított.

Felém intett, mire én felálltam a helyemről és a tapsviharban elindultam a színpad felé, a tekintetemet egész végig a földön tartva. Megigazítottam a zakómat, amint felértem a színpadra és kezet ráztam apámmal, aki jelentőségteljesen a szemeimbe nézett. Egyuttal meghajoltam a családom többi részének is, akik szintén a színpadon álltak, csak hátrébb. Öcsém és édesanyám is bólintottak nekem. Ezek után apukám mellé léptem teljesen, aki továbbra is a mikrofon mellett állt.

A szemeimmel a tömeget pásztáztam, mire azért találkoztam néhány gúnyos tekintettel. Mindig ez van. Ilyen szempontból sosem szerettem a pozíciómat, hogy nagyon sokan lenéztek engem csak azért, mert annak születtem, akinek. Csak azért, mert az apukám itt mindennek és mindenkinek a főnöke. Ezáltal mindenki automatikusan arra következtet, hogy a fiainak - azaz nekem - biztos minden sokkal könnyebb. Pedig nem apám érdeme az, hogy évfolyam elsőként végeztem el a kiképzést.

Sőt még azt sem mondanám, hogy könnyebb így. Inkább sokkal nagyobb az elvárás felénk. Ha rosszul teljesítünk, az apám hírnevét is befolyásolja. Ezért egyáltalán semmivel sem volt könnyebb nekem a kiképzés, mint másoknak. De az emberek szeretnek lenézni engem bármi kitalált indoknál fogva. Egyedül azért lett ilyen jó eredményem, mert rengeteget küzdöttem érte. Semmi másért.

- Park Jimin. Bár sokan nem ezen a néven ismerik őt. Hanem mint... 'Évfolyam Első'... 'Csoda Fiú'... 'Az Örökös' - magyarázott tovább a mikrofonba apám, miközben egy elégedett mosollyal az arcán nézett rám, majd végig a tömegen, miközben fényezte az egómat. Ezáltal csak még több irigykedő pillantást kaptam, ugyanis senkinek sem volt kedve azt hallgatni, hogy mennyivel jobb vagyok mindenkinél. Én sem akartam, de apámnak szokása volt mindenkinek az orra alá dörgölni, hogy a legidősebb fia milyen kiemelkedő.

Az évek alatt kaptam ezeket a beceneveket a teljesítményeimért. És mindegyik eléggé magától értetődő. A szüleim örömüket lelték abban, hogy a hírnevemet csak még magasabb szintre emeljék azzal, hogy mindenkinek reklámoznak. Amit viszont nem tudtak, az az, hogy ezáltal senki nem tűrt meg maga mellett a kortársaimból. Mindegyikük irigykedve elfordult tőlem amikor megközelítettem őket, vagy csak szimplán valamilyen sértő megjegyzést tettek rám és az "előnyömre" a családom miatt. Sosem fogadtak be maguk közé. Ezért már viszonylag fiatal koromtól kezdve ki voltam téve a magánynak.

Egyedül öcsém volt az, akivel szót értettem, és aki nem lökött el magától. Habár neki relative könnyebb dolga volt, mint nekem. Mivel én vagyok az idősebb, ezért engem jobban hajtottak, mint őt. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy mivel én fogom örökölni apám vagyonait a halála után, ezért mindennél fontosabb az, hogy nekem milyen hírnevem, edzettségem, tudásom stb. van. Az öcsém sosem volt kitéve annak a nyomásnak, mint aminek én. Egyuttal őt nem fényezték a szüleink idegeneknek annyira, mint engem, ezért a kortársaink is elfogadták őt. Nem közösítették ki. Sokszor irigykedve néztem ahogy az öcsémért mindenki oda van.