A Testőr (BTS Jimin FF.)

10.rész

Nem is tudom már ki kezdte a lövöldözést.

Abban sem vagyok biztos, hogy közülünk valaki. Valószínűnek tartom, hogy valaki a tömegből a jelenetet látván kedvet kapott hozzá, és elsütötte pisztolyát. Nos, ez egy olyan rejtély, amelyre soha nem fogunk választ kapni. Annyi biztos, hogy másodperceken belül több száz pisztoly kezdett el recsegni, ezzel megtörve a síri csendet a teremben. Csodás véget ért az est, de őszintén nem is számítottam másra.

Én ösztönösen azonnal lekaptam a fejemet és próbáltam magamat védeni a kezeimmel, mintha azok bármit is védtek volna. Egy pillanatig teljesen törölte is magát a memóriám a sokktól, és teljesen elfelejtettem, hogy pillanatokkal ezelőtt milyen szituációban voltam. Viszont erre egy test emlékeztetett, amely a lábaimhoz esett össze. Méghozzá annak a testőrnek a hullája, aki nemrég még egy fegyvert tartott a fejemhez. Jogos, végül is, ő is simán megölhetett volna. Szimplán reakcióidő kérdése volt, hogy most ő, vagy Jimin húzza meg hamarabb a ravaszt. Illetve megint: továbbra sem vagyok abban biztos, hogy Jimin ölte meg őt. Lehetett bármilyen random golyó, amely éppen arra szállt. Így is, úgy is, emberünk a bálterem padlóján lelte halálát.

Ismét csak 1 cél lebegett a szemeim előtt: menekülés. Pár hónap leforgása alatt már sokadjára. És részben az, hogy megússzam ezt sértetlenül, de én azt is díjaztam abban a pillanatban, ha csupán egy karral, de túlélem. Csak optimistán.

Ismét éreztem, ahogy egy kéz fonódik a csuklóm köré és nagy lendülettel húzni kezd, de azért nekem se kellett kétszer mondani, hogy szedjem a lábaimat. Ja, igen és ha már itt járunk, hozzátenném: nem ajánlom senkinek a futást olyan magassarkúban, amiben még járni is alig tud. Előre spoilerezek: nem lesz egy kellemes élmény.

Egyszerre több behatás és külső inger is érte az agyamat, amiket vagy ignorálnia, vagy pont, hogy figyelembe kellett vennie:

A hatalmas tömeg, ami kezdett szépen lassan feloszlani, amint mindenki Usain Boltot játszva próbált elmenekülni a helyszínről. Az itt-ott elterülő hullák a földön, amik között úgy kellett navigálnod, mint valamilyen akadálypályán. Egyuttal tartottam magam, hogy a sok élettelen test, illetve vér láttán esetleg el ne hányjam magam. Közel voltam hozzá. A cipőm. Ennyit elég írnom. Jimin, aki továbbra is nagy sebességgel húzott maga után, miközben kirántotta a pisztolyát és a másik kezével azok felé lövöldözött, akik felénk lövöldöztek.

Végül fogalmam sincs hogyan, de a kocsihoz értünk. A szüleim már ott voltak és gondolom ránk vártak. Azért rajtuk is látszott, hogy rohantak kifelé az épületből. Mondanám, hogy az ilyen rendezvények alkalmával ritkák a lövöldözések, de akkor hazudnék. Ugyanis kifejezetten azok az eventek ritkák, ahol senkinek sem támad kedve egy kis tömegmészárláshoz.

Odaérve a kocsihoz, az ajtajához támaszkodtam és úgy lihegtem, amint próbáltam lenyugodni. Lenéztem a lábaimra, ugyanis valamiért valami hideget és keményet éreztem, mire láttam, hogy idő közben elhagytam a cipőimet a nagy menekülésben. Mondanám, hogy sajnálom, de nem. Olyannyira nem sajnáltam, hogy észre se vettem.

Tényleg nem tudom, hogyan, de egyetlen karcolás nélkül megúsztuk az egészet. A karcolás nélkül kicsit ferdítés, ugyanis néhány üvegszilánk ment itt-ott a bőrömbe, illetve a bordáimba olyan szinten beszorult a levegő, hogy a fájdalomtól legszívesebben üvölteni akartam. De ez volt a legnagyobb bajunk. 

Egy halvány mosollyal Jiminhez fordultam, és már majdnem megköszöntem neki, hogy - ismét - megmentetett, viszont ekkor egyből feltűnt valami. Valami más. Pontosan nem tudtam megmondani, hogy mi. Szimplán egyből éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyszerűen a tekintetéből. Amint a szemeibe néztem láttam, hogy azok nem megkönnyebbültséget, vagy örömöt árasztanak magukból. Sokkal inkább... terrort? Egy csöppnyi félelmet? Talán még egy kis bánatot is. Először nem értettem. Hiszen kijutottunk, épségben.