A Testőr (BTS Jimin FF.)

3.rész

Egy golyó száguldott el a szemeim előtt.

Először fel sem fogtam a történteket, csak ugyanabban a pozícióban ültem a padon tovább és döbbenten meredtem magam elé. Újra és újra lejátszotta az agyam a jelenetet. Azt, ahogy milliméterekre a szemeim előtt elsuhan egy golyó, amelyet egy pisztolyból lőttek ki, nem is olyan messze innen. Egyszerűen nem bírtam elfogadni azt a tényt, miszerint engem ott, helyben majdnem lelőttek. Eddig nem féltem a haláltól, de most valamiért úgy érzem, hogy megváltoztak ezzel kapcsolatban a nézeteim.

Csak akkor kezdtem el érzékelni a körülöttem lévő világot, amikor hirtelen Jimin felállt mellőlem és megragadva a csuklómnál kezdett el nagy sebességgel rohanni velem. Olyan hirtelen ért ez az egész, hogy kis híján arcra estem mögötte, de igyekeztem felvenni az ő tempóját, ami természetesen nem igazán akart sikerülni. Ugyanis amíg ő az adrenalintól túltelve száguldott, mint egy rakéta, én addig továbbra is csak arra próbáltam koncentrálni, hogy nehogy a sokktól hirtelen elájuljak. Meg lett volna rá az esély.

A férfi erősen szorította a csuklómat, de olyan erősen, hogy az már fájt. Természetesen emiatt nem hibáztathattam őt, mivel ő csak a munkáját végezte, - miszerint meg kell védenie attól a személytől aki majdnem a halálomat okozta - és ha ő úgy dönt, hogy mi akkor most futni fogunk, akkor hát futni fogunk. Ellenkezni meg akkor fogok, ha öngyilkos hajlamaim vannak és szeretném egy közterületen megérni a halálomat.

Viszont ismét közel hozzám elsüvített egy golyó, mire már hirtelen nem is éreztem a fájdalmat, ugyanis egyből arra a golyóra koncentráltam. A szememmel követtem az útját mire láttam, hogy az egyik előttünk lévő fába csapódott bele, és szerencsére nem belém, vagy esetleg a testőrömbe. A fülem zúgni kezdett, de még ennek ellenére is hallottam ahogy dobog benne a vér. Éreztem ahogy a tüdőm össze akart dőlni, és ahogy a lábaim segítségért kiabáltak, mert nekik túl gyors volt ez a tempó. De nem volt mit tenni. Csak vakon futottam előre.

Miközben futottunk, továbbra is hallottam és érzékeltem, ahogy a golyók száguldanak el mellettünk, de semelyik sem ért a tervezett célpontjába. Azaz belém. Csak követtem Jimint és próbáltam kizárni a külvilágot magam körül. Nem tudtam merre visz engem. Abban sem voltam biztos, hogy ő tudja merre megyünk. Csak annyit tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnünk onnan.

Viszont, amikor tőlünk nem is annyira messzire megláttam Jimin ismerős kocsiját, egy fokkal lejjebb ment a vérnyomásom. Úgy látszik mégis céltudatosan rohant el a helyszínről velem.

Amikor már csak pár lépésnyire voltunk a járműtől, elengedte a csuklómat, mire én reflexbő lelassítottam, de ennek következtében kevés kellett ahhoz, hogy azzal a lendülettel előre is essek és lefejeljem a járművet. Szerencsére a lábaim nem hazudtoltak meg, ezért sikerült állva maradnom, de éppen azzal voltam elfoglalva, hogy minél gyorsabban feltépjem a kocsi ajtaját és bele üljek. Valamiért ott azt hittem, hogy biztonságban vagyok, holott közel sem ez volt a helyzet. Miért nyújtana egy fémdoboz nekem menedéket egy pisztoly elől?

Amint már az anyós ülésen ültem, magamra csaptam az ajtót és továbbra is remegve vártam meg amíg a férfi beül mellém. Miután bezárta az ajtókat, egyből beindította a kocsit és máris rátaposott a gázra, hogy minél gyorsabban eltűnjünk abból a körzetből Viszont én egy dologra nem számítottam: egy éppen felém száguldó golyóra.

Épp, hogy csak el bírtam kapni a szememmel a szélvédőn keresztül a pillanatot, ahogy a tárgy ismét felém tart, viszont ezután én az ijedtségtől egyből becsuktam a szemeimet és az arcom elé tartottam a karjaimat, mintha azok bármennyire is megvédtek volna. Még egy halk sikolyt is kiengedtem az ajkaim közül. Ez lenne a vég?! Végül a testőrömnek a kocsijában lelem meg a jól megérdemelt halálomat? Ez lenne hát a sors keze, hogy vissza kapjam mind azt a negatív érzelmeket és utálatot amit a szüleim iránt tanusítottam az elmúlt években? Nos, ez esetben tényleg megérdemlem a halált.