A Testőr (BTS Jimin FF.)

22.rész

⚠️Előre szólok, hogy a következő kettő részt csak erős idegrendszerűek olvassák el. Elég nyomasztó lesz.⚠️

Ha a cégben dolgozók azt hitték furcsa látvány, ahogy az anyám oldalán futok apám irodájába... akkor nem tudom most mit gondolhattak. Ahogyan mindkét szülőm társaságában szó szerint végig rohantunk a folyosókon, ki az épületből, és nagyjából kétszázzal hajtottunk egyenesen haza.

Ugyanis konkrétan ez történt. Miután nagy nehezen összeraktuk a darabokat, és rájöttünk, hogy Jimin közel sem az, akinek gondoltuk, egyből kirohantunk az irodából. Még a liftet sem vártuk meg, egyből a hosszú lépcsősoron kezdtünk leszaladni. Kishíján kitörtem a bokámat, és akkor bele sem akarok gondolni, hogy anyámnak milyen lehetett a magassarkúiban futni.

A szüleimet az a cél vezérelte, hogy kiderítsék mégis ki lehet akkor az úgy nevezett "testőröm". Hogy végre el tudják kapni, és számon tudják kérni. Hogy ez az újonnan vadidegen megfizessen amiért ilyen csúnyán átverte a Kang családot, és a bizalmunkba férkőzött.

Engem viszont más vezérelt. Az egész kocsiút alatt kétségbeesetten próbáltam találni magyarázatokat Jiminnek. Bármit. A fejemben kutattam olyanok után, amivel meg lehetne magyarázni ezt az egészet. De nem tudtam. Így már csak abban reménykedtem, hogy amint ismét szemtőé-szembe állunk majd a férfival, neki lesz valami logikus magyarázata erre az egészre. Nagyon remélem.

Egy idő után feladtam a gondolkodást, és csak üveges tekintettel bámultam ki az ablakon. Teljesen belelapultam az ülésbe, és szinte éreztem, ahogy egyre kisebbre zsugorodok. Az eső is elkezdett zuhogni, ezzel pontosan tükrözve a hangulatomat. Néztem hogyan suhanunk el fák, és más kocsik mellett. Még mielőtt észrevettem volna, a könnyeim is eleredtek.

Az sem segített, hogy a cég és a házunk között 30 perc kocsiút volt. Igaz, most, hogy ilyen gyorsan mentünk, nem tartott olyan sokáig utunk. De még így is lehetett érezni a csöndön keresztül azt a hatalmas nyomást. Érződött köztünk az egyre csak fokozódó feszültség. Jogosan, ugyanis éppen egy vadidegen tartózkodott a házunkban. Aki feltehetőleg az ősellenségeinktől származik. Csak hogy még kuszább legyenek a dolgok. Úgy éreztem mindenki kezdett rájönni magában, hogy mi is történik igazából.

Végül meglepően hamar haza értünk. Semelyik dolgozó sem állt utunkba, látva mekkora sebességgel hajtunk be a kapukon. Apám le se parkolta a kocsit, csak kiugrott belőle, és egyből a ház felé kezdett futni. Ezt anyámmal egy automatikus felszólításnak vettük, hogy kövessük. Így mi is kiszálltunk és utána eredtünk. Viszonylag hamar beértük apámat, hiába volt neki lépéselőnye. Hárman állítottunk be a házba, viszont rögtön már itt elakadtunk.

Nem tudtuk, hogy hova kéne menni. Hiszen ez a ház hatalmas. Mind a hárman csak némán forogtunk a tengelyeink körül és nézelődtünk. Hallgatóztunk. Mégis mennyi lenne az esélye annak, hogy pont itt lesz valahol a közelben Jimin? Mi van, ha csak szokásosan tovább ment intézni az ügyeit? Fogalmunk sem volt hol kéne kezdeni a keresést. Na és hogyan kéne neki bevezetni ezt a témát? "Hello, nos az a helyzet, hogy lebuktál. Tudjuk ki vagy"? Tényleg egyszerűen lövésünk sem volt mit kéne tennünk.

Viszont ekkor végre meghallottunk egy támpontot: sírást. Mindhárman egyből az egyre csak felerősödő zokogás felé kaptuk a fejünket. És amint egyre csak tovább hallgattam, úgy kezdtem fokozatosan ráébredni, hogy kihez és tartozik. Még szép, hogy egyből felismertem, hiszen ez a személy kishíján felnevelt, így már ennyiből be tudtam azonosítani... Martha!

Úgy látszik a szüleimmel egyszerre jöttünk rá erre. Egy emberként kezdtünk el rohanni a konyha felé. Cipőink hangosan kopogtak a márványon, ezzel elrontva a meglepetés erejét, amivel élhettünk volna. Nekem út közben feltűnt, hogy mennyire kihalt is a házunk igazából. Egy alkalmazottat sem láttam a közelben, amit furcsának találtam. Hiszen eddig mindig is mindenki a helyén volt... Ez akaratlanul is elgondolkodtatott. Ugyanez volt, amikor apám bátyja azon a reggelen megpróbált megölni. Esznéletlen rossz érzésem támadt.