ÉN

8 0 0
                                    

Néha csak hallom, ahogy sikít bennem a gyermeki én.
Retteg és tudja, hogy többé már semmi sem fekete és fehér.
Nincsennek színek, nincsennek anyagok,
Csak létezünk, de minek? Jó lenne tudni mégis kik vagyunk.
Gyenge a testem és a lelkem is, a szívem már nem bírja. Sírni volna kedvem.
Sírni, de egy férfi nem sírhat.
Hova gondolok, hisz nem vagyok férfi.. csak egy eltévedt gyermek.
Az élet okít, nem hagyja, hogy rettegés nélkül szenvedj.
Vagyok én és van, aki voltam. A féreg, aki tudatlan kúszott a porban.
Az a szentimentális kölyök, akinek nehéz volt a szíve.
Túl sok volt benne az érzelem. Most végre a semmiben manifesztálódik a minden.
Egy síkon fut a múlt, a jelen és a jövő. Képtelen vagyok elfogadni, hogy nem érek semmit.
Anyám édesded meséje csak hazugság volt. Sosem leszek herceg fehér lovon. Nem lehetek tűzoltó, sem katona, pláne nem vadakat terelő juhász.
Egyszerűen csak utolért a felfoghatatlan tény: nem létezik olyan, hogy örökké.
Mostanra már mást sem hallok, mint azt, hogyan sikít bennem a gyermeki én. Mostanra már világossá vált,
nem féltem magam a világtól,
a világot féltem saját magamtól.

Egy Pohár BorWhere stories live. Discover now