Akár egy keselyű lebeg felettem, várja, hogy elessek és ne álljak fel; várja kegyesen, hogy lemondjak magamról. Éhes, már régóta figyel engem. Figyel és nézi, ahogy vonszolom a testem. A kezeim már kinyújtottam neki, már tépett húsomból. Kiszáradt a szám, nem bírok kiáltani; csak magam vagyok és a hiénaként baktató magány. Elüldöztem magam mellől mindenkit. Hagytam, hogy a csalfa remény vad lova ledobjon magáról. Most boldogságra szomjas vándorként járom a bánat sivatagát és várom, hogy felfaljanak. Mert bizony a dögevő madár, amint összeesek fel fog falni. Bár amíg követ legalább nem vagyok egyedül.
Örökké járjuk ezt a sivatagot: én és az a keselyű, aki nem más mint a magány!
YOU ARE READING
Egy Pohár Bor
PoetryEgy Pohár Bor mellett, Vígan szűrcsölöd az életet, de neked valamiért mégis ennél több kellett. Valamiért nem volt elég az elkövetkező tegnap, s az elmúlt holnapban keresed magad. Olyanok vagyunk, mint az egerek, rövid életünk alatt minden ember utá...
