Lehet az alvás hiány miatt van, de úgy érzem magam mint egy menza piskóta. Ülök a tányérban egyedül, semmi gondom aztán egyszer csak nyakon öntenek egy merőkanálnyi szarral. Jól magamba szívom a folyékony barna löttyöt és hagyom, hogy felemésszenek, mintha nem is léteztem volna ezelőtt. Majd megemészt az a valami, ami az imént befogadott és egy újabb kevésbé biztató alakban csúszok ki hátulról.
Igazából jó érzés.
Néha csak a kutya vagyok, aki kergeti a saját farkát. Vagy csak az elevenen elásott csont a kert végében.
De amúgy minden rendben.
Szemeim alatt, mintha hatalmas piócák szívnák a vérem és én büszkén bíztatom őket.
Ez teljesen normális.
Bár igaz, hogy a normális relatív én úgy gondolom ez az a tudás, ami ha van ha nincs jó. Mert nélkülözni is jó ezt, de együtt élni vele sem utolsó.
Cső látásom van.
Rájöttem, hogy nem azért mert kevés opciót ismerek fel, hanem azért mert homályosan látok.
Ez is az alvatlanság?
Merő valószínű, hogy a hosszas fennlétem és az időérzékem hiánya lassan összeaszal. Aztán csak olyan leszek majd, mint a napközis piskóta három nap után.
Kissé száraz, de elég öntettel még egészen elfogadható.
YOU ARE READING
Egy Pohár Bor
PoetryEgy Pohár Bor mellett, Vígan szűrcsölöd az életet, de neked valamiért mégis ennél több kellett. Valamiért nem volt elég az elkövetkező tegnap, s az elmúlt holnapban keresed magad. Olyanok vagyunk, mint az egerek, rövid életünk alatt minden ember utá...
